ja – 2014.10.09.
Mit taníthat egy fehér ember Afrikában? Mindent. A mi ingerekkel teli világunkban annyi tudásnak vagyunk birtokosai, ami Afrikában elképzelhetetlen. Rengeteg mindent átadhatunk nekik. De nem erőltethetünk semmit. Mert ami itthon működik, az sokszor nem működik ott kint – Belicza Bea újságíró útibeszámolót tartott afrikai önkéntes munkájának hat hónapjáról, amit Mozambikban töltött. Mesélt nehézségekről, malária-megelőzésről, arról, hogy mennyire nehéz elszakadni a gyerekektől és, hogy az ottani lét alatt a nagyvilágból érkező ember megtanulja értékelni az életét. A hét témája.
„Ez az egész úgy indult, hogy szorított a gyémántcipőm. Minden túlságosan rendben volt és úgy éreztem, hogy ezt nem kezelem értékként. Nem volt meg mindenem, nem volt saját lakásom például, de ha úgy gondoltam, hogy le akarok menni fodrászhoz, masszőrhöz, a legjobb helyre sportolni, akkor megtehettem” – kezdte beszámolóját Belicza Bea, aki önkéntesként hat hónapot töltött Afrikában, Mozambikban, később pedig szintén fél évet Nigériában. A beszélgetést az Ebony Afrikai Egyesület szervezte Mit taníthat fehér ember Afrikában címmel. Belicza Bea egyébként újságíró és korábban rádiós hírszerkesztőként dolgozott, ám egy idő után úgy érezte, amit csinál, nem hasznos. „Olyan vagyok mint egy mikrofonállvány” – jellemezte akkori helyzetét. A többi közt ez a gondolat és egy magánéleti válság késztette arra, hogy elengedjen mindent, így az anyagi dolgokat is és önkéntesként dolgozzon tovább.
Elmesélte azt is, hogy később kiderült, így is gondoskodnia kell majd a saját ellátásáról, úgyhogy elkezdett lehetőségeket keresni, amiből több is akad: „a milliomos gyerekek például sok pénzért kimehetnek egy hónapig elefántot simogatni Afrikába” , illetve vannak különféle ösztöndíjak is. A későbbi önkéntes viszont nem tudott volna sok pénzt bele rakni, egyhónapnyi kintlétnek pedig nem is látta értelmét. Úgy fogalmazott: hat hónap alatt már el lehet valamit érni.
„Az utam Afrikába, Dánián át vezetett. Ott találtam egy önkéntesképző iskolát, ahol már rájöttek arra, hogy a kelet–európaiaknak erre nincs pénzük, viszont sok köztük a „menekült”, aki nem tud mit kezdeni az életével, ezért belevág a dologba. Persze sokan lemorzsolódnak – folytatta –, mert mégsem gondolják olyan komolyan.
Dániában négy hónapig kellett dolgozni egy olyan iskolában amit az önkéntesek tartottak fenn. „Negyvenen lehettünk és tényleg mindent mi csináltunk: mi szerveztük az iskola felújítását, tisztán tartását, biztosítottuk a saját étkezésünket, egyszóval mindent. Ez nagyon nagy feladat volt, és megtanított együtt élni a többiekkel, elfogadni őket, problémákat megoldani. A legtöbb fiatalnak semmi rálátása nem volt például arra, hogyan kell negyven ember számára rizst főzni” – mesélte Belicza Bea.
Ezután következett hat hónap tanulás és mellette munka, ami nagyon kemény volt, mivel az önkéntesek reggel nyolctól este tízig be voltak osztva úgy, hogy magukra semmi idő nem maradt, így nagyon megterhelő volt számukra testileg is, lelkileg is. „Tanulás közben azért dolgoztunk, hogy kimehessünk Afrikába, a program végén pedig pénzt kellet gyűjtenünk. Soha életemben nem csináltam ilyet, úgyhogy azóta másképpen nézek a koldusokra” – idézte fel.
Elmondta azt is, hogy egyáltalán nem könnyű koldulni, ez nem egy könnyű pénzszerzési lehetőség. Emellett dolgozni is kellett, ám erre úgy tekintett, hogy ahányszor valami újat kell csinálnia, mindig tanul valami új szakmát is.
„Amikor reggeltől estig szórólapoztam, hogy ruhákat gyűjtsünk, akkor például kipróbáltam milyen a postás élete, milyen reggeltől estig az utcán talpalni. Végeztem kőműves- és mezőgazdasági munkát, festettem az iskolában falat, főztem, voltam rakodómunkás, és össze kellett gyűjteni a használt ruhákat is. Ezeket egyébként nem Afrikába küldjük, lehet oda közelebbről is ruhát vinni, és ott nekünk nem erre van szükség, inkább pénzre. Úgyhogy eladjuk a használt ruhákat például Bulgáriában és ezekből fedezzük az önkéntesek repülőjegyét, biztosítását, az afrikai önkéntes programok költségeit” – . Elmondta, hogy az egész képzésre nagyon nagy szüksége volt, bár utána még mindig úgy ment ki Afrikba, hogy nem értette, mit kell ott csinálnia.
Afrika, Mozambique
Belicza Bea szerint a legtöbb program amire az önkéntesek kimemennek, már működik. A helyiek elindítanak egy projektet, ők pedig külsősként ötletekkel, tanácsokkal segítik őket. „Az első utam Mozambikba vezetett, ahol egy gyermekeket segítő programot választottam. Az volt a cél, hogy tegyünk valamit, hogy a kicsik jövője jobb legyen és ebbe nagyon sok minden belefért. Igazából csak odamész és megnézed mi az, amit te ehhez hozzá tudsz tenni” – emlékezett vissza.
Elmondta azt is, hogy az önkéntesség után másfél két év év kellett ahhoz, hogy itthon újra talpra álljon és tisztán emlékszik az első fodrászra és kozmetikusra. „Úgy jöttem haza, hogy nem volt lakásom, nem volt munkám. Nagyon nehéz volt a nulláról újrakezdeni mindent és utolérni magamat” – idézte fel Belicza Bea.
Mozambik Délkelet-Afrikában van. Tizenhatszor nagyobb mint Magyarország de csak húszmillió lakosa van, ami annyit jelent, hogy vannak lakatlan részek bőven, és ez hoz magával problémákat is. Az áramkimaradás például alap épp úgy ahogy a vízhiány is. Mozambik portugál gyarmat volt, portugál a hivatalos nyelv, ez sok helyen problémát jelent. „Nagyon érdekes ezen is elgondolkozni, mennyire megnyomorítottuk őket ezzel. Van ezerféle törzsi nyelvük, gyakran előfordul hogy egy afrikai ember tizennégy–tizenöt nyelvet is beszél. Mert a törzsi nyelvek egyszerűek, közel állnak egymáshoz, része az életüknek. Azokat beszélik, de a portugált nem” – mondta.
Az iskolában a gyerekeknek viszont portugálul kellene beszélni, amit otthon nem tanulnak meg, tehát eleve nagy hátránnyal indulnak. Ráadásul az írástudatlanság ötven százalékban jellemző az ott élőkre.
„Nekem erről volt egy nagy meccsem a kinti programvezetőkkel, mert azt akartam hogy tanítsuk portugálul a gyerekeket ahelyett, hogy angolt tanítanánk nekik. Arra nincs szükségük. Aztán azt a harcot feladtam, mert küzdöttem éppen elég más dologért” – mutatott rá az önkéntes.
Vallási megoszlás szerint az ott élők húsz százaléka muszlim, harminc keresztény, ötven pedig valamelyik törzsi vallásban hisz. Abban a faluban, ahol Belicza Bea dolgozott, három törzsi templom is volt. Meglátása szerint ez nagyon furcsa dolog.
„Volt olyan, hogy éjszaka felébredtem, azt hittem tömegverekedés van. Nem láttam semmit, mert nincsen világítás. Kimerészkedtem és rájöttem, hogy a szomszéd templomban éppen szertartás folyik, ami valamikor olyan volt mint egy diszkó, valamikor olyan mint egy tömegverekedés. Persze én ezekben nem vettem részt. Egyetlen szellemidézésre mentem el, arra is véletlenül” – ecsetelte.
Elmesélte azt is, hogy Afrikában száraz és nedves évszak van, így nagyon melegre készült, úgyhogy először nem értette, negyven fok melegben miért árulnak kötött kesztyűt. Aztán beköszöntött néhány hét múlva a hűvösebb idő – folytatta –, tizenkét fok, amiben ők már fáztak, kabátban, sapkában, kesztyűben jártak.
„Abba a kis faluba ahol laktam, egy hatalmas gödrökkel tarkított földes út vezetett. A gödrökbe szemetet szoktak rakni, azzal kicsit kiegyengetik. A közlekedés rémálom volt, emiatt sírtam el magam először, és azóta a BKV-t nagyon jónak tartom. Megmutatták nekem, hogy „ez itt a buszmegálló”, én pedig odaálltam és vártam és vártam és vártam” – taglalta. Afrikára szerinte nagyon jellemző a várakozás, mindig mindenre várnak. „Szóval már két órája vártam, de ember nem jött arra, nemhogy autó. Aztán egyszercsak jött egy busz. Tizenkét személyes volt, addig vártunk amíg tizenhat ember össze nem gyűlt, így voltunk tele, akkor indultunk. A járművekben nincsen semmi. Nincsen szélvédő, a műszerfal üres. Nem is értettem mitől működnek, de működnek” – tette hozzá.
Nagyon kreatívnak kell lenni
Amikor megérkeztem a faluba, kaptam egy kicsi szobát, amiben semmi nem volt. Valahonnan szereztem egy matracot és egy rozoga ágyat, ami összeesett ha rosszul feküdtem rá. Igen ám, de kellett háló is éjszakára, anélkül nem lehet aludni, valamint ez a legjobb módja a malária megelőzésének. Kaptam ugyan hálót, de ezt fel kellet volna fúrni valahogy a falra. Ehhez nem volt semmi eszközöm, és nem ismertem senkit akinek van. Néztem, itt egy szék, amiből kiszedhetném a szöget. Nagyon kreatívnak kell ott lenni – számolt be Belicza Bea.
Afrikában nagy a korrupció. Ez az egyik legmegoldhatatlanabb dolog. A kinti programvezető nem örült a kint létemnek – mesélte az önkéntes –, nem kellett neki egy nyugati felügyelő, aki szemmel tartja a programban mozgó pénzeket. „Azt láttam, hogy folyik el a pénz és közben nem csinálunk semmit. Minden héten volt egy egész napos meeting a semmiről. Nehéz volt nekem velük. Ezért azt gondoltam csinálom egyedül amit tudok. Ha ők nem adnak nekem eszközt és pénzt, akkor én előteremtem a lehetőségeimhez képest” – idézte fel. Átmentem a szomszéd faluba, összeszedtem a szemetet – ez sem volt mindig egyszerű, mert Afrikában a szemét is érték – és a fejemen vittem haza nyolc kilométeren keresztül. Megtanultam én is a fejemen cipelni, mint a helyiek. Szerettem szabókhoz járni, összeszedni a hulladék anyagaikat. de nehéz volt velük megértetni, hogy ezt én mire kérem, hogy rakják félre nekem a maradékot. Jártam a boltokat, kértem, hogy a sérült árukat adják nekem. Ezekből tudtam én bármit is csinálni – mesélte Belicza Bea.
Mit taníthat egy fehér ember Afrikában? Mindent. A mi ingerekkel teli világunkban annyi tudásnak vagyunk birtokosai, ami Afrikában elképzelhetetlen. Rengeteg mindent átadhatunk nekik. De nem erőltethetünk semmit. Mert ami itthon működik, az sokszor nem működik ott kint – számolt be.
Beszélt arról is, hogy éppen ilyen volt a faültetés is. „Elhatároztam, hogy ültetek fát, ami Afrikában nem úgy történik, ahogy itthon. Nincs az az eszköz, amivel azt a betonkemény földet meg lehet mozgatni. Egy csákánnyal illetve egy dárdaszerű eszközzel ásnak kicsi gödröket, de abban a földben amit ilyen nehézségek árán lehet megmozgatni azért nem szeret minden fa élni. Ahol én éltem csak akác volt, hatalmas tüskékkel. Jó volt sövénynek és az állatok távol tartására” – mesélte az önkéntes.
Az ottaniak nagyon szegényesen, egyhangúan étkeznek. Rizst esznek, babot, halat. A háziállatok szabadon kószálnak. Nem etetik őket. Jönnek–mennek és amit találnak azt eszik meg. A malacok igazi kis bűnbandákba verődnek, mindent felborogatnak, mindent megesznek.
„Az egyik három méterre lakott tőlem, szemben egy bejárati ajtóval egy szemétgödörben. Az állatokat nem is itatják, a sűrű szennyvizet isszák. Hiába vannak teheneik nem fejik őket, mert a tejtermékekkel nem tudnak mit kezdeni, mivel nincs hűtőszekrény. Megtanítottuk őket tüzelőtakarékos tűzhelyet építeni, mert a fa egyre drágább a vidéken” – idézte fel.
Belicza Bea szerint az egész faluban egyetlen kerítés volt, a leggazdagabb ember háza körül. A kerítésen túl üvegeket halmozott fel, így védte a házát a betörőktől. „Egész Mozambikban nem látni kerítést”.
Az önkéntes úgy látta, környezetvédelemről még van mit tanulniuk a helyieknek. A kínaiak ellátták őket nejlonzacskókkal, ám szemétgyűjtő helyek nincsenek, így elmagyarázták a szemétszedés és újrahasznosítás fontosságát.
„A gyerekek nagyon korán kezdenek dolgozni, egész napjukat kitölti a munka, iskolába nem járnak, sorsuk így megpecsételődik. Meg kellett értetnünk a szülőkkel, hogy az iskolázatlanság szegénységbe taszít és megtalálni a módját, hogy minden gyerek tanulhasson” – mutatott rá.
„Az iskolában nagyon fontos volt, hogy legyen egyenruha. Nem volt pénz tanszerekre, ceruzákra, valóban szükséges eszközökre, de egyenruha kellett. Az első nap rögtön egy gyereknap közepébe csöppentem. Gondoltam kellenének izgalmas játékok, aztán észrevettem hogy minden gyerek taknyos. Ami azon túl, hogy csúnya és egészségtelen, nagyon kényelmetlen is nekik. Tehát az első feladatom az volt, hogy minden gyereket takonytalanítottam. Nagyon élvezték” – mesélte Belicza Bea.
Elmondta, hogy gyerekklubot is alakított, ahol az újrahasznosított szemétből készített játékokat és segédeszközöket az oktatáshoz. Így pedig rengeteg mindent tanított a gyerekeknek, de legfőképpen próbálta számukra érthetővé tenni a dolgokat. A helyi iskolában egyébként az oktatási rendszer szerint magoltak. Valamit megtanultak, felmondták, mint egy verset, de sokszor nem értették mit mondanak.
„Úgy tanítottam őket a kézmosás hasznosságára, hogy összefestékeztem egy játékot, azt megfogták, aztán a festékes kezükbe adtam egy darab kenyeret. Így szemléltettem a baktériumokat, amik megbetegíthetnek. Tartottam nekik arcfestést, és készítettem tojásdobozból arcokat az érzelmek bemutatására, vagy például számoló táblácskákat csináltam halkonzervből” – számolt be Bea.
„A gyerekeket lehetett tanítani. Nem tudom mi van most ott. Valószínűleg ez a klub már rég nincsen meg, amit nagyon sajnálok, mert a gyerekek imádták. De amit én ott megtanítottam nekik, azt már viszik magukkal, azt már nem veszi el tőlük senki. Nekem az volt a legnagyobb sikerem, hogy mikor hazaindultam a faluból, reggel hatkor hatalmas gyereksereg ült a házam előtt, hogy még utoljára elbúcsúzhassunk egymástól” – idézte fel Mozambiki tartózkodása végét az újságíró.
Mint mondta, a megszeretett gyerekekkel a kapcsolatot nehéz volt eltépni, úgyhogy igaz a mondás: Mozambikban az ember kétszer sír, amikor megérkezik és amikor mennie kell.
Képek forrása: Belicza Bea útiképei
[facebook_like_button]
Ha tetszett a cikkünk, kövess minket Facebook-on is, itt!
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Nőstény gepárdok érkeztek Nyíregyházára
Miért nincs a Feszty-körképen rigó? – Kiskunmajsán jártunk
Önkéntes orvosok indulnak Erdélybe
