2014.07.12.
Július a boxer fajta bemutatásának hónapja, előző cikkünket róluk itt olvashatjátok. A témában kihagyhatatlan elem a NOÉ Állatotthon fajtamentő csapata, akik időt és energiát nem sajnálva nem csak mentik az árván maradt boxereket, hanem külön gondot fordítanak arra is, hogy megtalálják számukra a megfelelő, új gazdit. Alábbi, három részből álló írásunkban egy különleges örökbefogadás történetét olvashatjátok.
A boxerek iránti imádatom egészen messzire nyúlik vissza, nagyjából hat éves koromra tehető. Egy napsütéses délután épp a Mackós játszótér füvén ücsörögtem bánatosan, mivel a homokozó gyerekek kiszavaztak a várépítésből. A réten kutyák szaladgáltak én pedig menthetetlenül szomorú voltam. Ebben a pillanatban odagurult elém egy labda, nyomában pedig egy cirka 35 kilós jól megtermett boxer – akkor még nem tudtam, hogy az – lifegő fülekkel és ide-oda csapkodó nyelvvel. A rémülettől majdnem szívbajt kaptam, ám még sikítozni sem volt időm: boxerpajti ugyanis telibe pofán nyalt és a fajtára jellemző klasszikus bakkecskeugrásokkal engem is labdázni hívott. Azt hiszem itt húztam be az első strigulámat a mai napig tartó állatok vs. emberek versenyben – persze előbbi javára.
Ekkor hosszas és lázas kutatómunka következett, mindent tudni akartam a fajtáról, úgyhogy viszonylag rövid időn belül kiműveltem magam. Telt múlt az idő én pedig konstans nyavalyogtam a szüleimnek, hogy márpedig nekem kutya KELL! Csakhogy… Szerencsére a rokonság elég terjedelmes, ám életkoromból adódóan akkor még a családi hierarchia alsó szegmensében helyezkedtem el, így végig kellett várnom, amíg minden nővérem megkapja és felneveli a kutyáit, macskáit, deguit, aranyhalait, teknőseit, tengerimalacait, nyulait (!!) … stb. Tény, egyik karácsonyra kiszúrták a szememet egy aranyhörcsöggel, aki cuki volt, viszont rendszeresen rám támadt, ám a legnagyobb problémám mégis az volt vele, hogy nem tudtam pórázon sétáltatni, sőt, a Margitszigetre sem járt ki velem futni.
Hosszú évek sóvárgása és várakozása után elérkezett a pillanat: amikor legifjabb nővérem kihúzta bőröndjét a szülői házból (egyébként tündéri) Vackor kutyájával együtt, hipp-hopp felkerültem a tápláléklánc csúcsára, így elkezdtem véghezvinni akkurátusan megszervezett, célzott, a sikert magában rejtő, erőszakos lobbitevékenységemet. Először Anyut kellett meggyőzni, ami nem volt annyira nehéz: 48 órányi folyamatos pressziómnak és a töménytelen mennyiségű kölyök-boxer képnek, videónak és installációnak köszönhetően végül beadta a derekát. A csatát megnyertem, de a háborút még nem: tudtam, hogy Aput néhány cuki montázs a trambulinon ugráló boxerekről nem fogja meggyőzni. Következett az érzelmi zsarolás, többnapos sírás-rívás, majd egy szép reggelen Apu magához hívatott és igen, célzott marketing-kampányom sikeresnek bizonyult, megkaptam a zöld jelzést, jöhet a boxer!
animal.discovery.com[/caption]
Közeledett a szülinapom, így lázas keresésbe fogtam a neten fajtatiszta, törzskönyvezett boxer kölyök után kutatva. Találtam is rengeteget, ám nagyon drágák voltak, a pénz nagy részét pedig nekem kellett volna összegyűjtenem, ami annyit jelentett, hogy még hosszú hónapokig boxer nélkül maradok. Nem estem kétségbe, éjjel nappal szörföztem a neten, míg egy szép napon rátaláltam a NOÉ Állatotthon boxer fajtamentő csapatára.
Első körben hálát adtam az égnek, hogy léteznek és vigyáznak ezekre a csodálatos kutyákra. Kicsit később – végignézve a gazdira váró boxereket – el is szomorodtam: hogyan képes valaki ilyen kedves, játékos, kajla, jószívű kutyákat utcára tenni? Nem értettem. Abban a pillanatban végleg eldöntöttem: amíg ennyi, gyönyörű boxer és kutya vár gazdára, nem érdekel, hogy kölyök vagy sem, biztosan nem fogok vásárolni, inkább örökbefogadok. És milyen jól tettem!
Napokon át nézegettem a szebbnél szebb egy-három-ötéves boxerek listáját, akik mind bánatos szemmel néztek rám a monitorról. Komolyan fontolgattam, hogy mind a negyvenet magamhoz veszem és eztán boldogan élek majd falkányi kutyámmal az erdő széli faházamban, a szomszédok pedig csak úgy emlegetnek majd, hogy a „bolond néni” . Ez nem így lett – már a negyven kutya befogadását illetően -, hosszas mérlegelés után pedig a kilenc hónapos Xéna nevű boxert találtam a legszimpatikusabbnak, így telefont ragadtam és felhívtam a hozzá tartozó számot.
(Tudni kell, hogy a szüleim egyáltalán nem voltak tisztában azzal, milyen kutya is a boxer. Az előző kutyánk Vackor – akit a nővérem magával vitt költözéskor – hosszú szőrű volt és Anyu sokat küzdött annak érdekében, hogy visszaszorítsa a parkettán terülő szőrtengert. Meggyőző kampányomat erre a momentumra építettem, mondván, a boxer rövidszőrű, nagyon okos, középtestű – még a Vackornál is kisebb (nem, nem az, kb kétszer akkora) – édespofa kutyus, akit észre sem fognak venni, olyan fegyelmezett…)
kutyakedvelo.network.hu[/caption]
A NOÉ Állatotthonban úgy zajlik az örökbefogadás, hogy legelőször felmérik, milyen is a jövőbeni gazdajelölt, alkalmas-e arra, hogy megfelelően és szeretetben felneveljen bármilyen állatot. Így Xéna kapcsolattartója arra kért, hogy menjek el a másnapi boxeres rendezvényükre a Lurdy Ház állatboltjába, ahová magukkal visznek néhány menhelyes boxost – köztük Xénát is, úgyhogy ott megismerkedhetnék vele. Már akkor jelezték, hogy mivel a kutya kilenc hónapos, tehát viszonylag fiatal, nagyon sokan várnak rá előttem, szóval barátkozzak meg a gondolattal, hogy ő máshoz kerül. Persze ez a mondat elkerülte a figyelmemet, úgyhogy örökké szkeptikus öcsémmel az oldalamon másnap elindultam a Lurdy Házba teli izgalommal és várakozással. …
[facebook_like_button]
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Erre biztosan “IGENT” fogsz mondani!
A német vizsla- a vérbeli vadász
Lelkes, energikus, mozgékony: bemutatkozik a drótszőrű magyar vizsla
