Kategória: Anyu-Apu

 

jzs – 2014.10.02.

“Szinte az összes lóról elmondható, hogy másképp viselkedik velünk, és másként a terápiás gyerekekkel. Vannak például olyan pónik, akik elég pörgősek, fáradhatatlanok, egy-egy edzésen azt érzi rajtuk az ember, hogy nem tud annyit dolgozni velük, hogy elfáradjanak. Aztán felül rá egy mozgássérült gyerek és olyan óvatos és figyelmes vele, mintha tojásokon lépkedne” – mesélt Bagi Ágnes, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat fóti Lovasterápiás Központjának hippoterapeutája, akit a lovasterápiáról, annak hatásairól és mikéntjéről, és általában ló és ember kapcsolatáról kérdeztünk. A Hét beszélgetése.

 

– Hippoterapeuta vagy, ami a lovasterápia egyik ága. Mit jelent ez pontosan?

– Gyógytornász diplomám van, erre épül a kétéves hippoterapeuta képzés. A lovasterápiának három ága van: a gyógypeadagógiai lovaglás és voltizsálás, a ló asszisztált pszichoterápia, és amit én képviselek, a hippoterápia. Elsősorban mozgássérültekkel foglalkozom, így a legtöbb gyerek, aki hozzám jár, CP diagnózissal rendelkezik, de vannak traumás koponya sérültek, ataxiások is. Jelenleg csak gyerekekkel foglalkozom, de a hippoterápia eredményesen alkalmazható felnőtteknél is. A ló mozgása kedvezően hat a stroke utáni állapotok javításánál, segítséget nyújthat a traumás sérülteknek, Parkinson kórban vagy sclerosis multiplexben szenvedőknek. Széles a skála.

 

 

– Előbb lovagolni kezdtél, vagy az csak a terápia iránti érdeklődésed hozadéka volt?

– A lószeretetet anyukám hozta a családba. Általános iskolás voltam, amikor vidékről Debrecenbe költöztünk és ott lehetőségem nyílt lovak közelében lenni, így lovagolni is. Abban mindig biztos voltam, hogy lovakkal és  gyerekekkel szeretnék foglalkozni, lehetőleg egyszerre. Mindig sportoltam valamit, így mozgással kapcsolatos szakmát kerestem, ráadásul  megtudtam, hogy a ló terápiás “eszközként” is használható.  Így a gimnáziumi évek alatt célirányosan gyógytornásznak készültem azért, hogy egyszer hippoterapeuta lehessek.

 

– Hogyan telik egy átlagos napod?

– Igazából nincs két egyforma nap, ez az egyik oka annak, hogy nagyon szeretek itt dolgozni. Reggel eligazítás van, megbeszéljük, hogy kinek mi az aznapi feladata és ki melyik lovat fogja használni. Amelyik terápiába megy, azt délelőtt lemozgatjuk, délután pedig jönnek a gyerekek és velük foglalkozunk. Persze nagyon sokoldalúak vagyunk, mindenbe besegítünk, ha kell pályázatot írunk, istállót takarítunk, vagy egymás lovait mozgatjuk. Egy lovardában millió apró-cseprő dolog adódik, sosem lehet unatkozni. Igyekszünk részt venni a központ által szervezett oktatások, bemutatók, vizsgáztatások szervezésében, lebonyolításában is.

 

 

– Hogyan zajlik maga a terápia?

– Hozzánk minden gyermek orvosi ajánlással jön, aminek alapján mi már kapunk egy képet arról, hogy milyen problémával állunk szemben. Az első alkalommal, amikor valaki kijön Fótra, gyógytornász szemmel megvizsgálom, nekem erre van egy kidolgozott technikám. Például kiderítem, hogy egyáltalán lóra ültethetem-e, vagy vannak ellenjavallatok, ami miatt nem tenne jót neki ez a fajta terápia. Fel kell mérnem a gyermek izomerejét, vizsgálom annak tónusát, hogy korlátozottak-e az ízületi mozgásai. Fontos, hogy a gyerek mennyire működik velem együtt, tudunk –e kommunikálni és mi módon. Egyensúly- és koordinációs teszteket is felveszek, hogy tudjuk, ezt a területet kell-e fejlesztenünk, és ha igen, honnan indulunk. – a dokumentáció egyébként fontos tartozéka a foglalkozásoknak, ami segít a változások nyomon követésében – Amikor pedig megállapítjuk, hogy a terápia a gyermek hasznára válik, akkor kiválasztjuk a számára legmegfelelőbb lovat, ami nagyban függ attól, milyen diagnózissal rendelkezik és azon belül milyen az aktuális állapota. Számít például az, hogy mekkora terpeszt tud csinálni, tehát szélesebb vagy keskenyebb lovat kell alá adni. Maga a foglalkozás a felszállással kezdődik, ami talán az egyik legnehezebb rész. Aztán következik egy bemelegítés, majd belevágunk a munkába.

 

 

– Milyen hatásai vannak egy ilyen foglalkozásnak?

– Maga a hippoterápia azért jó a mozgássérülteknek, mert egy speciális mozgást biztosít, gyakorlatilag a járást imitálja a vázrendszerben. A lényeg, hogy az ember „passzívan” ül a lovon, de a medencéje ugyanúgy mozog, mint járás közben. Ezáltal kap egy képet a lótól a helyes járásról. Tehát a lovas passzív- nem kell tornáznia a lovon, vagy szorítani a ló oldalát -, de izmaival aktívan reagál az őt egyensúlyi helyzetéből folyamatosan kibillentő hatásra. Tehát egy félórás kezelés alatt csaknem kétezer ilyen impulzus éri.

 

– Hányan foglalkoztok egy gyerekkel egyszerre?

– Természetesen az egyik legfontosabb szereplő maga a ló. A csapat úgy néz ki, hogy a terapeutának van minimum egy segítője, aki a ló mellett megy és vigyáz arra, aki a ló hátán ül. Tudni kell, hogy ebben az esetben nem nyeregben lovagolnak a gyerekek, hanem egy nyeregalátéten ülnek, amit egy kapaszkodós hevederrel rögzítünk a lóra. Én, vagyis a terapeuta a ló mögött megyek, mivel úgynevezett hosszúszáras technikát alkalmazunk (ennek lényege, hogy a ló szájához, vagyis a zablához csatlakozik mindkét oldalon egy-egy szár, ami a ló teste mellett elvezetve a terapeuta kezében van, aki a ló háta mögül irányítja őt – a szerk.) A gyermek állapotától függően kérhetünk plusz segítőt is, mert előfordulhat, hogy valaki kerekesszékes és nehezebb a felszállás, vagy annyira rossz az egyensúlyérzéke, koordinációja, hogy csak két oldalról kísérve biztonságos a lovaglás. Tágabb értelemben véve pedig a csapathoz tartozik egy edző is, aki karban tartja a lovat és a terapeuták lovas tudását is fejleszti.

 

 

– Azokat a lovakat, akikkel dolgozol, te lovagolod?

– Nem feltétlenül. Próbálunk nekik változatos munkát biztosítani, mivel sokat dolgoznak futószáron gyerekek alatt, ezért igyekszünk sokat mozgatni őket nagypályán és terepen. Persze vannak olyan hátasok is, akikre én nem ülhetek fel – a pónikhoz például túl magas vagyok – így velük más foglalkozik.

 

– Egy-egy gyerek mindig ugyanarra a lóra ül?

– A kezelés elején mindig megpróbáljuk kiválasztani mindenkinek a számára legmegfelelőbb lovat, de nem biztos, hogy minden esetben jól döntünk elsőre. Ilyenkor cserélgetünk, majd akivel a legjobban tud együtt dolgozni a gyermek (a ló- páciens mozgásdialógusára gondolok), annál maradunk. Természetesen élőlényekről van szó, bármikor lesántulhatnak, megbetegedhetnek. Ennek ellenére nem tartom rossznak, ha nem mindig ugyanarra a lóra ül valaki, mert lehet, hogy az adott feladatot valaki ugyanazon a hátason már jól teljesíti, aztán átül egy másikra, és kiderül, hogy vannak még hiányosságok.

 

 

– Azon túl, hogy a lovasterápiának fizikailag jó hatása van, nyilván lelkileg és pszichésen is beindít változásokat. Kialakulhat ló és gyermek között mélyebb kötelék?

– Igen, nagyon gyorsan. Van, akinek saját kedvencei vannak, ilyenkor a gyerekek hoznak neki almát, répát, amit sokszor fel is darabolnak, hogy a ló zablával a szájában is meg tudja enni. Előfordul, hogy nincs sok idő a foglalkozás végén, mert már jön a következő lovas, ám arra mindig kerítünk időt, hogy a gyerekek meghálálják a pacinak a közös munkát. A szülők elmondása alapján otthon sokat emlegetik a lovaglást, a kedvenc lovat, akikről gyakran gyönyörű rajzok is készülnek.

 

– Tud különbséget tenni a ló is a lovasai között?

– Szinte az összes lóról elmondható, hogy másképp viselkedik velünk, és másként a terápiás gyerekekkel. Vannak például olyan pónik, akik elég pörgősek, fáradhatatlanok, egy-egy edzésen azt érzi rajtuk az ember, hogy nem tud annyit dolgozni velük, hogy elfáradjanak. Aztán felül rá egy mozgássérült gyerek és olyan óvatos és figyelmes vele, mintha tojásokon lépkedne. Szinte látszik az arcán, hogy ilyenkor átvált” terápiás üzemmódba”.

 

 

– Neked van saját lovad?

– Igen, Rubinnak hívják. A magánlovakat nem vonjuk be a terápiába, bár szegénynek „tűrni kell” dolgokat, mert mindig gyakorolok rajta. A díjlovaglás nem az erőssége, de ugrani szeret, ismeri a voltizs elemeket és a rámpához is be tud állni. A terápiás lovaknak komoly vizsgát kell tenniük, hogy sérült gyerekekkel dolgozhassanak. A mi lovaink nemrég jó eredménnyel vizsgáztak. A saját lovammal is kipróbálgattam a vizsgafeladatokat, amiket jól teljesített, bár több gyakorlásra volt szüksége, mint a főállású terápiás lovainknak.

 
[facebook_like_button]
 

Ha bővebben szeretnél olvasni a fóti lovasterápiás versenyről, ide kattints, ha pedig tetszett a cikkünk, kövess minket Facebook-on is, itt!

 

MÉG TÖBB HÉT BESZÉLGETÉSE

“Nehezen tartanak ki egymás mellett a fiatalok” – interjú

“Életem végéig a vízilabda közelében szeretnék maradni” – Kiss Gergő interjú

Az országúton edzett férfi

 

ja – 2014.10.02.

Lovasterápia? Mi az? Gyógyítják a beteg lovakat? – Sokszor teszik fel ezt a kérdést így azok, akikkel erről beszélgetek. Pedig a lovasterápia, bármilyen hihetetlen is pont az ellenkezőjéről szól: a ló gyógyítja az embert.

 

„Lehajlok. Ne érjen az ág.

Átölelem a ló nyakát. 

Mert végül semmi sem marad,

csak az angyalok s a lovak.”

 

(Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok)

 

Érdemes tudni, hogy a lovasterápiának három ága van: a hippoterápia, a gyógypedagógiai lovaglás és a parasport.

A hippoterápia a mozgásban akadályozottoknak segít, speciális gyógytorna, a világ legizgalmasabb helyén, lóháton. A foglalkozást gyógytornász tartja. A gyógypedagógiai lovaglást – nem meglepő – gyógypedagógusok irányítják. Résztvevői értelmi fogyatékos, tanulási és viselkedési zavarral küzdő gyerekek, látássérültek és siketek is nyeregbe szállhatnak. Lóháton, játékos,  képességfejlesztő feladatokat oldanak meg, játszva tanulnak. A parasport versenyzési lehetőség  az ügyeseknek. Mindazoknak a fent felsoroltak közül, akik már biztonságban érzik magukat ebben a csodálatos világban és szívesen összemérnék tudásukat társaikkal, lehetőségük van erre, pontosan lefektetett versenyszabályzat keretei között.

 

 

A terapeuták komoly munkát végeznek, kétéves képzés során válnak sokoldalú szakemberekké. Alapvégzettségükön felül (gyógytornász, gyógypedagógus, pszichológus, szakedző) tudniuk kell versenyzői szinten lovagolni,  a lovat ellátni, ismerik a választott szakág minden beteget segítő fogását és módszerét ezen kívül pedig jó, ha van a tarsolyukban egy nagy adag empátia. Hiszen egyszerre foglalkoznak lóval és valamilyen szempontból hátrányos helyzetű emberrel. Ez pedig cseppet sem könnyű feladat.

Aki most elgondolkozik azon, hogy egyáltalán hogyan is lehetséges ez, annak jusson eszébe a gyógylovagoltatás középpontjában –  a segítségre szoruló ember mellett –, egy nem akármilyen állat áll. Aki valaha is kapcsolatba került már lovakkal, tudja, nem közhely,  ők évezredek óta az ember leghűbb társai. Finomra hangolt idegrendszerüket csodálatos módon a szolgálatunkba állították és elfogadták, hogy egy-egy lovaglás erejéig rájuk bízzuk az életünket. Bár mi minden ló iránt végtelen lelkesedéssel viseltetünk, terápiás ló csak néhányukból lesz. Komoly mozgás-és jellembeli követelményeknek kell megfelelniük, ők is vizsgáznak mielőtt munkába állnak és persze rengeteget tanulnak azért, hogy alkalmassá váljanak gyógyításra.

 

 

Hétvégén a Magyar Lovasterápia Szövetség fóti telephelyén megrendezte a 2014. évi  Nemzetközi, Nemzeti Díjlovas és Lovasterápiás versenyt. Egyedülálló kezdeményezés, melyre az integráció szempontjából még csak kisiskolába járó hazánknak nagy szüksége van. Hétvégén Fóton egészséges és sérült lovasok együtt versenyeztek, nemcsak egymás mellett, hanem csapatokban összefogva, egymás ellen is. A több ország résztvevőivel fémjelzett igazán látványos díjlovas számok és a lovasterápiában résztvevő gyermekek speciális versenykiírásai mellett ugyanis, a rendezvény egyik csúcspontja az a megmérettetés volt, ahol egészséges és sérült gyerekek együtt indultak el. Közös csapatban, felváltva végeztek el ügyességi feladatokat lóhátról, közösen harcoltak a győzelemért.

El kell áruljuk nem volt különbség köztük, lóháton mindenki egyformán vidám, felszabadult, magabiztos és ügyes. Pontosan ez a lovasterápia, a lovak titka.

 

 

A fóti központot körbejárva láthattuk, itt minden a gyerekekért van. A terápiás lovakat nem dícsérjük tovább, bár szívünk szerint napestig ezt tennénk. Az istállókon túl, egy kisebb ligetben megbújó élménypark várja a kicsiket. A feladatpályán különböző talajú utak kacskaringóznak: apró és nagy kövek, fagerendák, emelkedő és lejtő vezet az ügyességi feladatokhoz, itt bizony figyelni kell hová lépünk. A park bejárható gyalog és lóháton is, a cél pedig ugyanaz mint lovaglás közben, a játszva tanulás, az észrevétlen fejlődés. A célzott programokon kívül pedig tényleg az egész fóti központ egy nagy játszótér. Tágas, gondozott füves terek, játékok, ugrálóasztal gondoskodik arról, hogy senki ne unatkozzon.

A lovasterápia szövetség munkatársai, barátai, az ott tanuló, versenyző gyerekek és szüleik a hétvégi rendezvény minden résztvevője egy igazán vidám program mellett szép példáját adták annak, van lehetőség egy egymásra figyelő, egyenlőséget teremtő, emberséges világban élni.

 
[facebook_like_button]
 

Ha tetszett a cikkünk, kövess minket Facebook-on is, itt!

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Nem alszik a baba  – avagy suttogjunk tovább a lovaknak 

Egy újszülöttnek minden vicc új – kirándulás a Kőhegyen 

Miért vagyunk egyedül, ha inkább párban lennénk – Kényszerszinglik kritika

 

 

 

2014.10.01.

Nem alszik a baba.  Ezen a héten levertem és összetörtem egy üveg extra szűz olívaolajat, egy üveg D-vitamint és egy bögre , éppen elkészített, nyúlós pürével teli gyerekkaját. Érzem, hogy zombi állapotom kritikusan mélyül a kialvatlanságtól, ezért –mivel altatás ügyben saját ötletekből kifogytam – elhatározom, hogy utána olvasok a témának és tudományos módon oldom meg a kérdést.

 

Az internetes kutató munkám eredményeképp három módszerre szűkítem a lehetséges megoldásokat: a népszerű Suttogó-módszer, a sírni hagyós –Ferber módszer, és a válaszkész, folyamatos testkontaktot fenntartó ősanya-módszer. A Suttogóban bízom a legjobban, néhány évvel ezelőtt egy problémás lovon már kipróbáltam, és bejött, tényleg eredményes volt. Egy hatszázkilós állattal már boldogultam egyszer, menni fog ez a nyolckilós kis mosolygombócommal is, bizakodom.

 

 

Miután napközben ilyen szépen kiokosodtam, a munkából hazatérő férjet kész tervekkel várom. Első lépésként átrendezzük a szobát, a baba ágya közvetlenül mellénk kerül. Nem mintha eddig magányosan töltötte volna az éjszakáit, három lépés választott el minket a nagyjából tizenkét négyzetméteres szobában, ahol közösen alszunk, de a szívem azt súgja, mellettem jobb helye lesz.

A baba vidáman készülődik az éjszakai meccsre, tetszik neki az ágycsere, kurjongatva forgolódik az ágyikójában, néha kinyúl és megsimogatja az arcomat. Elégedetten megállapítom a kapcsolódás megtörtént, a kicsi érzékeli, hogy biztonságos közelségbe kerültünk éjszakára.

Este fürdetés, szopi, ima, éneklés, ölbebújás, ahogy szoktuk. Következő lépésként a cseppet sem álmos vidám kis trónörököst visszateszem az ágyába, a Suttogó harminc oldalon keresztül bizonygatta, hogy a csecsemő képes elaltatni egyedül magát és Ferber bácsi sem  az ölben altatás híve. A kissrác valóban ügyesen altatja magát, ide-oda forgolódik, dumálgat, szemmel láthatóan egyre álmosabb.

Az utolsó lépés azonban hiányzik, álomba merülni nem tud nélkülem. Egy órája próbálkozunk – máskor legfeljebb negyed óra az altatás – itt kúszik az első hajszálrepedés kőkemény elhatározásomba. Óvatosan körbenézek a szobában, nincs ott sem Suttogó, sem Ferber bácsi, nem látnak.  Kiveszem a babát a kiságyból, magamhoz ölelem, ezzel megadom neki az utolsó lökést amire az elalváshoz szüksége van, három perc alatt mély álomba merül. Látom ahogy a sarokban álló válaszkész nevelésben hívő ősanyák egyetértően bólintanak.

A következő menet két óra múlva indul, ahogy vártam is, a kicsi félálomban felsír. Ok, nem nyúlok hozzá, ahogy Dr. Ferber tanácsolja, kicsit sírdogál, utána viszont garantáltan aludni fog. Nem vagyok ez a típus, soha semmilyen körülmények között nem hagyom sírni a babát, most azonban a levert és kiömlött extraszűz olívaolajra gondolok, amit fél órán keresztül takarítottam, egy része befolyt a tűzhely alá is. Nem nyúlok a babához. A kissrác azonnal levágja a szitut, rázendít a sírásra. Összefacsarodik a szívem. Eszembe jut, ahogy született, mennyit aggódtam érte, miután hazakerültünk a kórházból hetekig a mellkasomon aludt, összesimultunk.

 

 

Az ágyrácshoz dugom az arcom, a baba is odabújik, és üvölt.  Felrémlik előttem egy kép, harminc év múlva a börtönrácshoz szorítja majd így az arcát és elmondja, úgy kezdődött az egész, hogy az anyja nem vette ki a kiságyból. Sír. Az ősanyák köveket hajigálnak felém. Ferber bácsi szerint ezt nyugodtan lehet hagyni egy órán keresztül is. Az órára pillantok, tíz másodperc telt el az ébredés óta, még van hátra a módszer szerint  ötvenkilenc perc, ötven másodperc. Na jó, ezt csinálja akinek két anyja van, kikapom a kicsit, szorosan átölelem, bocsánatot kérek a tíz másodperces Ferber- módszerért. Megbocsát.

Lássuk mit tud a Suttogó. Suttogó néni szerint a babának ott kell elaludni, ahol majd legközelebb felébred, tehát miután ölben megnyugtattam, nem hagyom álomba merülni, hanem visszateszem a kiságyba, ott lehet hogy nyöszörög, de ez ne tévesszen meg bennünket, ez nem sírás, így altatja magát. Kiindulópont,  baba az ölemben, bújik, békés, Dr. Ferber már a múlté, cuppogni kezd, rögtön elalszik, Suttogó utasításai szerint beteszem az ágyiba. Baba azonnal megébred, nem nyöszörög, hanem izomból ordít, kikapom, megnyugszik, altatom, cuppog, vissza a kiságyba, megébred….stb. Szemmel láthatólag nem olvasta a könyvet.  Harmadik körön vagyunk túl, a ló ilyenkor már régen megértette mit akarok, Suttogó néni leírása szerint azonban, akár százhuszonhatszor (!!!) is megismételhetjük a műveletsort. A baba dühös, harmadszor ébresztem fel, mikor ő próbálna aludni. Nekem is elegem lesz, Suttogót elindítom oda, ahova Ferbert küldtem, tudom, túl hamar feladtam. Másfél órája  próbálkozunk.

Baba megint ölben, magam mellé veszem az ágyban, ahogy szoktam. Hozzábújik a cicihez, elfészkeli magát, édesen mosolyog, már alszik is. Mennyire cuki, gyönyörködöm benne, ellazulok, elalszom én is. Fél óra múlva ébredek, zsibbad a kezem, meg kellene fordulni. A kicsi a rongybaba fázisban van, tudom ha most visszateszem az ágyába nem ébred fel – egy ideig. Itt vágom el magam az ősanyák előtt, de én paramami vagyok, nem tudok mélyen aludni ha köztünk van a kissrác.

Az éjszaka folyamán a baba még háromszor ébred, ölbe veszem, ringatom, összebújunk, kiveszem, beteszem. Ferber, a Suttogó és az ősanyák fejcsóválva figyelnek, életükben először egyetértenek: ennek a csajnak a gyereke soha nem fog aludni, alapjaiban ront el mindent. Reggelre újfent zombi vagyok. Férj erőt adóan átölel, siet a munkába, kezdődik a nap.

Gyönyörű napsütéses  délelőttünk van, a vidám kicsit magamra kötöm, felsétálunk a piacra. Útközben lövök magamnak egy szuper sálat, úgy érzem megérdemlem. Bóklászunk a napfényben, nyakamon a csini sál, egyik kezemben érett körte, másikban őszi virágcsokor. Lenézek a hozzám simuló, békésen alvó babára. Nem cserélnék a világon senkivel.

 
[facebook_like_button]
 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Ha tetszett a cikkünk, lájkoljatok minket a Facebook-on is, itt!

 Fesztivál útmutató kezdő anyukáknak

Hajóval a városban, avagy Budapest két arca

Rovarirtás felsőfokon

 

osz – 2014.09.28.

A 235 méter magas Kőhegyről egy gyerekes túrablogban olvastam először és mivel közel is van és volt egy szabad délutánunk, felkerekedtünk és megnéztük. Jó kis sétát tettünk, nagyon tetszett így másnap már áradoztam róla a barátainknak, és szervezkedtem, menjünk el közösen újból. Amikor már többedjére hallottam vissza, hogy „persze, ismerjük, voltunk már ott többször is…” kezdett gyanússá válni, hogy éveken át valami egyértelműen jó dologból maradtam ki. Szóval ez a bejegyzés most annak a csekély számú sorstársamnak szól, akik még nem jártak itt.

 

Szeretem a drámai történeteket, úgyhogy még inkább a szívemhez nőtt ez a hely, amikor megismertem a Szeplőtelen Fogantatás, más néven Mária kápolna romantikus múltját. Építtetőjének, Wendler Ferencnek álmában több alkalommal is megjelent Szűz Mária és egy alkalommal kijelentette neki, hogy: „Én vagyok a szeplőtelen fogantatás.”. Ennek hatására kezdődtek meg a kápolna munkálatai 1855-ben és a hagyomány szerint IX. Pius pápa Szűz Mária-szobrot küldött a kápolna avatására.

 

 

Valószínű, hogy ez a kápolna viselte először ezt a nevet a világon. Wendler feleségének halála után úgy döntött, hogy élete hátralévő részében a kápolnáról szeretne gondoskodni, így vájt magának egy barlangot a kápolna melletti sziklában és ott élt 1878-tól kezdve. Wendler Ferenc az egész környéken elhíresült, és sokan a csodájára jártak az egyszerű embernek és kápolnájának. A templom búcsúja az egész környék ünnepévé vált, amire rengeteg zarándok érkezett.

 

 

Majd húsz évvel később Wendler Ferenc fia, Wendler András egy házat építtetett az akkor már sokat betegeskedő apja barlangja mellé, és odaköltözött, hogy gondoskodjon élete hátralévő napjaiban róla és a kápolnáról. Wendler Ferenc 1897. február 21-én hunyt el, sírja a kápolna mögött található. Halálát követően fia, majd 1920-tól unokája, Groß Mátyás vette át a kápolna gondozását, aki dédapjához hasonlóan szintén a hegyen élt. A második világháború során több lövés is érte a kápolnát, majd a kitelepítéseket követően a kápolna köveit elhordták.

 

 

2003-ban jórészt magánszemélyek adományaiból pár hónap leforgása alatt újból felépítették a kápolnát és a korábban a család által kimenekített eredeti Mária-szobor is visszakerült régi helyére. A kápolnához vezető lépcső 2006-ban készült el.

A hegyre a budaörsi nefelejcs utcai temető elől indulunk, aki autóval érkezik, itt könnyen leparkolhat. A temetővel szemben találunk egy lépcsősort, ennek tetején voltaképpen mindegy is, merre indulunk tovább, a lényeg, hogy mindig a felfelé tartó utat válasszuk, akkor biztos a hegy tetején lyukadunk ki.

 

 

Ha babával jövünk, akkor a babakocsit nyugodtan hagyjuk otthon, csak hordozva tudjuk felvinni. Ha nagyobb gyerekkel jönnénk, akkor a lépcsősor után balra forduljunk, mert ez az út a hegyre felvivő lépcsőig vezet majd minket. Gyerekeseknek ajánlott a papírsárkány bekészítése is, mert remek alkalom kínálkozik majd a kipróbálására. A hegy tetején a megérdemelt kilátásban gyönyörködhetünk, megnézhetjük a kápolnát, barlanglakásokat és a keresztet is.

Hétfőn már a beavatottak nyugalmával mondhatjuk a munkahelyünkön: „…szóval a Kő-hegyen voltunk a hétvégén. Miért, Te nem jártál még ott?”

 
[facebook_like_button]
 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Nehezen tartanak ki egymás mellett a fiatalok – interjú

Miért vagyunk egyedül, ha inkább párban lennénk – Kényszerszinglik kritika

Huszonnyolc múmia érkezett Budapestre

 

ja – 2014.09.25.

„Ne azzal akarj házasságot kötni, akivel együtt tudsz élni, hanem azzal, aki nélkül nem tudsz élni!” – vallja Kandrácsné Borbély Zsófi, akivel többek között arról beszélgettünk, miért nehezebb manapság a húszas- harmincas korosztálynak párt találnia. Beszélt a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom néhány éve indult párkereső programjáról is (a témában íródott korábbi cikkünket itt olvashatjátok), amihez önkéntesként maga is csatlakozott. A szervezet célja, hogy minden tervezett gyermek megszülessen Magyarországon. A Hét beszélgetése.

 

– Mi az eredeti szakmád?

– Bölcsész karon végeztem, német –szociológia szakon, de szociológusként mindössze négy hónapot dolgoztam, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyik háttérintézményében, a Családpolitikai és Kutatási Igazgatóságon. Illetve dolgoztam egy alapítványban, nemzetközi fejlesztési projektekben vettem részt. Pályázatokat írtam angolul, amikkel fejlődő országokat támogattunk. Afrikában, Kirgizisztánban, Kazahsztánban valósultak meg egyszerű fejlesztési programok.

 

– Jártál valahol ezek közül?

– Igen, Kirgizisztánban voltam három hetet 2007-ben. Az ottani gazdáknak szerveztünk mezőgazdasági ismeretekkel kapcsolatosan egy képzést, például arról, hogy hogyan kell paradicsomot termeszteni. Jártam a fővárosban is, ahol az általunk támogatott program részeként önsegítő csoportok alakultak. Az azonos szakmákkal foglalkozó emberek összegyűltek, megbeszélték a problémáikat, előadásokat hallgattak.

 

 

– Néhány éve elkezdtél a párkeresés témájával foglalkozni. Miért keltette fel az érdeklődésed ez a terület?

– A történet elég régre nyúlok vissza. Még csak ismerkedtünk a férjemmel, amikor egy ismerősömtől kaptam egy könyvet, Christopher West: A test teológiája című írását, ami a szexualitásról szól és II. János Pál pápa éveken át tartó szerdai szentbeszédeinek összefoglalója. A pápa egészen más oldalról közelítette meg a témát, mint ahogyan azt manapság megszoktuk. Azonosulni tudtam a tanításával, a saját életemet is próbáltam aszerint élni, sőt, ezeket a gondolatokat másokkal is szerettem volna megismertetni. Ezzel nem voltam egyedül, mert a katolikus egyházban 2004-2005-ben elindult egy úgynevezett tisztasági mozgalom. Azóta minden évben szerveznek egy „Boldogok a tisztaszívűek” elnevezésű konferenciát, az egyiken én is részt vettem. A konferencián fiatalok is tanúságot tettek arról mit jelent számukra tisztaságban megélni a szexualitást.

 

– Miért kezdted el segíteni a párkeresőket?

– A konferencia ötleteiből merítve, a saját katolikus közösségünkben is szerveztünk egy párkapcsolatokkal foglalkozó napot, aminek a mottója az volt: „Egymással – Egy Másért”. Várakozásainkon felül jól sikerült a rendezvény, észrevettük, hogy mennyire érdekli a fiatalokat ez a téma. A baráti társaságomban körbenézve rádöbbentem, hogy a harmincas korosztály fiataljai igen nehezen találnak társat, sokat küzdenek a párkereséssel. Innen már csak egy lépés volt az első társkereső program megrendezése. Kezdetben „Játékbarlang” névvel tartottunk ismerkedős estet. A résztvevőkkel kreatív, izgalmas társasjátékokat játszottunk, játék közben pedig lehetőség nyílt a fesztelen kapcsolatteremtésre. Az eseményt a plébániánkon szerveztük és bárki jöhetett, akinek kedve volt hozzá.

 

 

– Mi volt a következő lépés?

– Kapcsolatba kerültem a Három Királyfi Három Királylány Mozgalommal, akik önkéntesekkel dolgoznak együtt. (A mozgalomról korábbi cikkünkben itt olvashatsz) A szervezet célja, hogy a kívánt és tervezett gyermekek Magyarországon valóban megszülethessenek. Néhány éve elindítottak egy párkereső programot is, a rendezvényekre interneten keresztül lehet jelentkezni.

 

– Mi vár azokra, akik regisztrálnak?

– Az önkéntesek tematikus teaházakat szerveznek, ahol előre meghatározott témáról beszélgetnek a párkeresőkkel, de kirándulni és borkóstolóra is mennek. Egy-egy ismerkedős játék után kötetlenül beszélgethetnek a fiatalok, finom borok társaságában. Buzdítjuk a résztvevőket az este folyamán az asztalcserére is, hogy minél többen megismerkedhessenek egymással. Viszonylag új kezdeményezés, hogy a Momentán színtársulattal együttműködve, rendhagyó színházi estre invitáljuk a fiatalokat, ahol ők is a színdarab résztvevőivé válnak, bevonják őket a játékba. Az előadás után természetesen itt is tudnak beszélgetni.

 

– Van kézzel fogható eredménye ezeknek a rendezvényeknek?

– Igen, hatalmas igény van ezekre a programokra, mindig bőven van jelentkező és pozitív visszajelzéseket kapunk. Tanúi voltunk jó néhány telefonszám cserének is, sőt van olyan pár, ahol a fiú és a lány az egyik ilyen programon keresztül ismerte meg egymást, majd önkéntesként csatlakoztak hozzánk.

 

 

– Melyik  korosztály jelentkezik a programokra?

– Jellemzően harminc és negyven év közöttiek, de azért akadnak huszonöt év felettiek is. Nagyon odafigyelünk arra, hogy egyenlő arányban legyenek a társkereső fiúk és lányok. Sajnos fiúból mindig kevesebb van, ők valószínűleg bátortalanabbak.

 

– Mi az oka annak a te véleményed szerint, hogy manapság ilyen nehéz a fiataloknak párt találni?

– Úgy gondolom, két oka van. Az egyik a családi háttér. A párkeresésünket alapvetően az otthonról hozott minták határozzák meg, az, hogy milyen volt a szüleink házassága. Az utóbbi évtizedekben sajnos megnőtt a válások száma és a csonka családból érkező fiatalok – amilyen én is vagyok – megküzdenek a párkereséssel. Sok bennük a bizonytalanság, a félelem, bizalmatlanok. Pont azért mert nincsen mögöttük egy meleg családi háttér, egy stabil házasság megtapasztalása, ami segíti és magabiztossággal tölti el őket. A másik ok, hogy a korábbi kapcsolatokban szerzett sérülések, kudarcok gátolják egy következő, harmonikus, hosszú távú együttlét kialakulását. Nehezen tartanak ki egymás mellett a fiatalok. A konfliktus kezelés nagyon lényeges pont egy kapcsolatban, a problémáik megvitatásához pedig nincsenek eszközeik, mintáik. A mai világban nem népszerű küzdeni egymásért és kompromisszumokat kötni.

 

– Ezek a problémák miért a harmincasoknál csúcsosodnak ki?

– Középiskola, egyetem alatt van fórum és közösség, ahol lehet kapcsolatokat teremteni. Dolgozó emberként azonban már limitáltabbak a lehetőségek. Jóval kevesebb az olyan program, ahol nyugodt körülmények között lehet ismerkedni. Ezért van szükség olyan egyszerű, de mégis tartalmas rendezvényekre, amiket a társkereséssel foglalkozó mozgalmak kínálnak. Ezenkívül pedig az is bonyolítja a társra találást, hogy minél idősebb az ember, annál stabilabb a személyisége, annál nehezebb változnia, önmagából bármennyit is föladnia egy másik ember kedvéért.

 

 

– Érdemes az embernek dolgoznia önmagán, mielőtt belevág a párkeresésbe?

– Ha valaki úgy érzi, hogy nagyon el van akadva, ha vannak kapcsolatai, de azok rövidek és sorra kudarcok érik, akkor igen, érdemes. Mert akkor valószínűleg van valami a háttérben, amit saját magában kell megkeresni és feloldani. Sokat segíthet, ha tudja kívülről is nézni magát és a partnerét egy kapcsolatban.

 

– Te fiatalon, huszonnégy évesen házasodtál, a harmadik gyermeketeket várjátok. Tettél ezért tudatosan valamit?

– Szerencsés vagyok, mert korán rátaláltam a férjemre. Persze azért mi is megharcoltuk és harcoljuk a magunk harcait. Én egy egyházi leány gimnáziumba jártam, ami egy nagyon óvó közeg volt. Ez jó volt, viszont tizennyolc éves koromig nem sok tapasztalatom volt fiúkkal. Ennek ellenére nem éreztem azt, hogy hátrányból indulnék. Optimistán és pozitívan álltam a kérdéshez. Két rövidebb kapcsolatom volt mielőtt megtaláltam az igazi páromat, ezekben a kapcsolatokban sokat alakultam én is, és sokat alakult az elképzelésem is arról, hogy én milyen társat szeretnék.

 

– Hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?

– Egy főiskolai kosárlabda csapatban játszottam. Ő volt a kosárlabdaedzőm.

 

– Milyen terveid vannak, hogyan fogod a továbbiakban segíteni a párkeresőket?

– Még az őszre tervezünk egy párkeresős borkóstolót, aztán egy kis szünet következik részemről, mivel megszületik a kisbabám. Most másodéves vagyok mentálhigiénés és segítő szakember képzésen. Az ott megszerzett tudásomat is szeretném majd kamatoztatni, hiszen meggyőződésem, hogy a lelki egészség nélkülözhetetlen egy stabil, tartós párkapcsolat létrejöttéhez és sokszor talán itt kell keresni a problémák, elakadások gyökerét.

 

– Mit üzensz a társukat keresőknek?

– Jól emlékszem egy tanácsra, amit egy barátomtól kaptam: „Ne azzal akarj házasságot kötni, akivel együtt tudsz élni, hanem azzal, aki nélkül nem tudsz élni!”  Nekem ez a mondat sokat segített, én eszerint választottam a társamat!

 

Ha még több PUC cikket és érdekességet szeretnétek olvasni, lájkoljátok a Facebook oldalunkat itt!

 
[facebook_like_button]
 

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Miért vagyunk egyedül, ha inkább párban lennénk? – Kényszerszinglik kritika

Mindig a vízilabda közelében szeretnék maradni – Kiss Gergő interjú

Szakmáry Zsófi és a Mandulaművek – a Hét beszélgetése