ja – 2014.09.12.
Nyárvégi, békés, meleg szeptemberi nap délelőttjén töröm a fejem, hogyan használhatnám ki a napsütést egy ötévessel és egy öthónapossal, úgy, hogy nekik is kaland legyen a nap, és én is nagyobb felfordulás nélkül le tudjam vezényelni. Kipattan a fejemből a fantasztikus ötlet, hiszen üzemel a BKV hajó, a Duna itt csordogál a szomszédban, egy vonaljegy áráért hajókázunk, friss levegőt szívunk, az egyre fogékonyabb nagy dióhéjban láthatja Budapest leggyönyörűbb arcát, amiért japán turisták százai utazzák át a fél világot nyaranként.
A gondolatot tett követi, szoptatok, ebédet főzök, etetek, tisztába teszek, altatom a kicsit, mesélek a nagynak, ébredés után uzsonnáztatok, pelenkázom, öltöztetek, nagyot kortyolok a kávémból, délután négykor csatasorban állva készen vagyunk a nagy kalandra. Kicsi a hasamra kötve, nagy kézen fogva, menetfelszerelés a vállamon, kabát a kézben, mert bár meleg van de sötét felhők gyülekeznek a távolban, indulunk.
Első feladat, Combinoval átjutni Budáról Pestre. Nem kis vállalkozás, de meglepő módon jól sikerül. A villamoson mérsékelt tömeg, a járaton valamilyen titokzatos oknál fogva, a mindig fellehető őrültekből ezen a délutánon egy sincs a láthatáron. Begurulunk a Jászaira, még pont tudunk integetni a kikötőből kipöfögő hajónak, a következő fél óra múlva indul, sebaj, megvárjuk. A hajóállomás a rakpart forgatagában helyezkedik el, a többsávos autóút mellett van két kulturált pad, megállapítom, hogy ha leülünk rá, mindkét gyerek feje a karnyújtásnyira elhaladó autók kipufogó csövével kerül egy szintbe. Inkább a Duna felé húzódunk, az ötévest úgyis érdekli a folyami élet. Lelkesen nézi a kék ég alatt köröző sirályokat, a vízben lubickoló vadkacsákat, a hajóforgalmat, szemben a zöldellő Szigetet. Békés látvány lenne, ám engem zavar a rohadó, mocskos stég és a hajóköteleken fennakadt szemétszigetek, a gyerek szépre kalibrált szeme ezt nem veszi észre.
Nemsokára megérkezik a kishajó, tartja a menetrendet. A partról nézve elképesztően lerobbant állapotban van. Az ajtóban kedves matrózfiú szedi a jegyeket, rájövök, hogy vonaljegyért nem utazhatunk (nem is értem hogy lehettem ennyire naiv), külön kell jegyet váltani, gyerekkel együtt 1300 huf. A fedélzetre keskeny, meredek lépcső vezet, erre emlékeztem tavalyról, akkor ugyanis kutyával próbáltam felmenni rajta és mivel nagy az akaraterőm, sikerült. Most gyerekkel sem könnyebb feljutni, de az elhatározásom acél, felküzdöm magam a kicsikkel. A fedélzeten tágas tér, rajta elszórva, szétdobálva néhány rózsaszín fonatos műanyag szék, mérsékelten kordában tartott kosz.
Két megálló alatt összevadászom két széket, leülök a gyerekekkel. A motor benzingőzét kieresztő kémény pont az utastér mellett magasodik, olyan érzésem van mintha a Margit körút közepén feküdnénk. Jó levegő projekt törölve, próbálom nem elképzelni, ahogy az öt hónapos rózsaszín tüdeje birkózik a tömény szmoggal.
A kishajó vígan pöfög, felettünk ívelnek a karcsú Duna-hidak, mögöttünk a Margitsziget, jobbra a Batthyány tér felé magasodó Vár, balra a Parlament, jön a felújított Várkert Bazár, majd szép lassan kibontakozik a Gellért-hegy zöldje.
Budapest valóban lélegzetelállítóan gyönyörű, méltó helyet foglal el Európa fővárosai között, megértem, hogy még a japánok sem találják messzinek. A BKV hajó is remek ötlet, hogy miért kell kritikán alul kivitelezni, ez nem fér a fejembe. A gyerekek nagyon élvezik, a nagyobb rácsodálkozik a szépségre, a kicsi gyönyörű négyfogas mosolyt ragyogtat a világra, élvezi az újdonságot, nem ült még hajón. Én is átadom magam a látványnak.
A Gellért téren szállunk le, és azonnal elborít minket a káosz. Minden irányból ömlenek az autók, délutáni csúcs van. A járda szűk, a biciklisek a KRESZ-t figyelmen kívül hagyva cikáznak, a négyes metró dizájnos lejárata körül kialakított téren áll a mocsok, szerte hajléktalanok ülnek, hevernek. A Batthyány térig közlekedő villamosra pontosan fél órát várunk, az ötévest szétveti az energia a pár négyzetméternyi járdaszigeten, az öthónapos feladja és elalszik, én pedig azon tűnődök, vajon mi a problémájuk a téren felvonulást tartó egyetemistáknak a világgal? A vezetőjük kezében ugyanis egy nagy ágas-bogas fa van, amin hatalmas húscafatok és véres csontok lógnak.
Fél óra múlva begördül a villamos, fullasztó tömeg, de muszáj felszállni, újabb fél óra múlva sem lesz jobb a helyzet. A nagy kezét szorosan fogva, a kicsi arcát takarva egyensúlyozom ki a az öreg villamos rángásait, amikor egy kedves középkorú hölgy karon fog, hogy biztosan álljak és a villamos belsejébe segít, ahol négyen is felpattannak helyet kínálva. Hálásan leroskadok, a kicsi fejére csap a huzat, keresném a sapkáját, de egy felém magasodó, tetovált, jóképű fiatalember látva a problémát, azonnal cselekszik, behúzza az ablakot. Az emberek jófejek, a gyerekeket pedig szeretik és segítik, állapítom meg anyu – létem óta sokadszorra, vidáman.
Mielőtt hazaérnénk, beugrunk a közeli piacra gyümölcsöt venni, a Combinoról hiányolt napi elborultakból pedig ma sem maradhatok ki, itt utolérnek. Egy tagbaszakadt nyugdíjas üvöltve a nyomunkba ered, „vidd haza a gyerekedet aludni, ne az utcán járkálj vele, nem Londonban vagy” kiabálja. Ha nem lenne velem két gyerek talán megpróbálnék ebbe a londoni gondolatkörbe belehelyezkedni, így azonban csak igyekszem őt elkerülni. Nem sikerül ,a bácsi lekoptathatatlan. Szerencsére a piac biztonsági őre is észleli a helyzetet, segítségemre siet.
Két vidám gyerekkel, tapasztalatokkal gazdagon érek haza. Esti, Budapest jellemző, részletes kritikámat végighallgatva, a férj csak annyit reagál, rossz hajóra szálltunk, vannak felújított járatok is. Talán majd legközelebb!
[facebook_like_button]
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Zsizsi az egyéniség: egy tacskó örökbefogadásának története