2014.09.17.
Dobay Attilával nyár közepén beszélgettünk. Akkor már túl volt az idei év első és élete harmadik Ironman versenyén ( a továbbiakban IM) és készült még két hónap alatt kettőre. Bízott magában, mi pedig drukkoltunk neki! Sikerült, megcsinálta! Attila ötszörös Ironman, ebből hármat három hónap alatt teljesített! Alább személyes élménybeszámolóját olvashatjátok, az utolsó, balatonkenesei versenyről.
“Idén három Ironman, összesen tehát öt.
Kissé nehezen indult a dolog. Hajnalban mikor felkeltem még esett az eső. Az összes depós cuccom még a szálláson át kellett gyorsan zacskózni hogy viszonylag száraz cuccokba tudjak majd átöltözni. Depóba így kissé későn érkeztem, konkrétan tökegyedül voltam, mindenki elment már a hajóra. Így pár dolgot el is felejtettem, ami aztán később vette el az időt. Sötétben botorkáltam a hajó felé a parton, mikor egyszer csak valaki utolért és kezembe nyomja a fekete úszószemüvegem.
Rejtély hogy találta meg, mert tényleg semmit nem lehetett látni. Útközben ugyanis kiszakadt a zacsim és ez kiesett belőle. Remek kezdés. A fedélzeten a hangulat nagyon vidám volt, bár nemsokára ahogy az adrenalin csökkent, elkezdtünk a neoprén ellenére is megfagyni. A rajt kissé megviselt, sikerült a tömeg közepére bekerülnöm és ez neoprénnel párosulva hozta a már jól ismert és rettegett fulladásos, klausztrofób fílinget. Viszont mégis az eddigi legjobb úszásom lett a dologból. Nem csak mert 1:19 lett hanem mert a pálya viszonylag rövid szakaszokból állt, így nem volt halál unalmas. Hullámok persze akkorák voltak h körülbelül minden ötödik levegőre ittam is egyet.
A depónál aztán hoztam egy gyors döntést. Szél is fújt, eső is lógott, úgyhogy teljesen megtörülköztem, a gatyám is szárazra cseréltem. Próbáltam a cipőm is úgy felhúzni hogy ne legyen a zoknim vizes, ami a nap egyik legbonyolultabb kihívása volt. Szóval a normális időmhöz képest öt perc bukó. A bringapálya tetszett, de a szél akkora volt hogy a maradék PB reményeim is elszálltak. Az elején még tizenhét fok volt, később a nap is sütött – ezen a napon egyébként a havat leszámítva minden évszakból volt egy kicsi.
Szóval variálhattam a ruhákkal menet közben…
Futás. Szerettem volna legalább 3:56-ot menni. Ehhez képest 4:08 lett, vagyis sejthető, hogy valami nagyon nem ment (bár ez még mindig a második legjobb IM futás eredményem). Az első félmaraton még teljesen rendben volt. Éreztem a feszültséget az izmokban, de teljesen egyenletesen lement az első háromszor hét kilóméter 39-40 percekkel. Sőt még a negyedik is, 40:09 lett, de ennek a vége már bőven belassult. És utána jött egy negyvenhárom és egy negyvenhét perces kör. Ha lett volna hetedik, az meg már 55 perc lett volna. Sok múlik persze a motiváción.
Az 5. kört még megpróbáltam 40-re behozni, tényleg mindent beleadtam. Nem ment. Innentől biztos volt h nincs meg a négy órán belüli maraton és innentől nagyjából mindegy is volt az egész. Nem mondom, hogy belesétáltam vagy ez egyáltalán felmerült volna (és egy IM futáson legyünk őszinték, ez se kis dolog azért), de már nem csak átrobogtam a frissítőkön hanem akár pár másodpercre-re meg is álltam.
A másik a gyomrom. A negyedik körre már nagyon zizegett. Volt időm bőven gondolkodni. Végigjátszottam az elmúlt versenyeket. Mindenhol, ahol powerbar frissítést adtak, volt valami gondom. Ahol meg mást, ott a gyomrom alapvetően rendben volt. Nem mondom, persze, ilyen távon mindenképp befigyelhet valami kényelmetlenség, de vannak fokozatok. Na itt a végére úgy felpuffadtam, hogy már ez is fájt önmagában, az utolsó egy órában pedig enni már meg se próbáltam.
Annyi biztos, hogy ezentúl kizárt hogy versenyen még egyszer powerbar zseléhez nyúljak.
Az eső amúgy nem volt igazán zavaró, legfeljebb a hozadéka (kb a futásom felétől zendített rá). Rövidesen akkora pocsolyák képződtek h lehetetlen volt kikerülni, bokáig ért a víz. A strandon pedig ahol átfutottunk akkora sár volt, hogy a cipőm konkrétan beragadt és a lábam kijött. Viszont ekkora és ilyen szép szivárványt talán még életemben nem láttam, nézzük ugyebár a dolgok pozitív oldalát is. Ja meg kellemesen hűsített az időjárás.
Azért az sok mindent elmond az állapotokról hogy még a kezeim is teljesen feláztak, mintha egy órát áztattam volna a fürdőben. A talpamról pedig az amúgy eddig leimádkozhatatlan bőrkeményedések könnyed dörzsöléssel szépen lejöttek a végén. Holtpont olyan igazán klasszikus, tankönyvi nem volt. Bringán a vége felé elszámoltam a frissítőm, így 160-170 kilométerig nem volt vizem.
Majdhogynem a legrosszabbkor talán, de mire futást elkezdtem már nagyjából OK voltam. A futáson meg az, hogy 26 kilóméter fölött mi volt, azt se nevezném holtpontnak, az inkább állapot volt.
Valahol nagyon nagy önismereti játék az IM. Az ember törekszik hogy a legjobbat kihozza magából, de ez a táv és nagyságrend már kegyetlen bíró. Nekiindulhatsz hatperces kilométerekkel a futásnak, ez mondjuk az amit én száz százalék, hogy végig kényelmesen bírok, de akkor lehet hogy bent hagysz tíz percet és utána csak őröl a mi lett volna ha.
Próbálod tehát belőni azt a tempót, ami végig megy, viszont itt már nagyon szűk a határmezsgye. Nagyon ismerned kell magadat, a testedet. Figyelni, érteni a jelzéseket. Minden elbizakodottság szinte fejszével döngöli a földbe az embert. Jól ki van ez találva
. Nagy játék ebben az agy. Egy 10-12 órás terepfutáson is megvannak az embernek a maga problémái, de ott legalább soha nem unatkozol. Mindig történik valami, látsz valami szépet. Itt? Darálsz. 6×30 km a bringán bármilyen környezeten is nem tud nem unalmas lenni. Az elején még szórakoztatod magad. Belövöd h adott szakaszokra mennyi idő kell, lesz mihez hasonlítani később.
Számolod első körben hányan vannak előtted. Az utolsó fordítótól visszafele meg röhögsz, hogy mennyien jönnek még szemben veled. Ja és nézed az órát, hogy tizenöt percenként frissíts. De nagyjából ennyi, a többi daráló. A futás meg majdnem hasonló, annyi különbséggel hogy az jobban igénybe veszi az izmokat és több koncentrációt igényel.
Figyeled a köridőket, én nézek még általában 3 kilométeres részidőket is, ezzel valamennyire lekötöm magam. De a verseny összidejét nézve, legalább 6-7 óra az agylövés.
Az időjárás pedig tényleg nem volt egyszerű, de nem csak utólag, hanem már ott, akkor is azt mondtam hogy ez tök jó így. Mert eleve tudni lehetett, hogy egy szeptemberi versenyben ez benne van. Illetve ez egyszerűen nagyobb kihívás volt. Ha már IM, akkor hadd szóljon, nem baj az, ha tényleg kemény.
Ezt is megcsináltuk, tudjuk hogy erre is képesek vagyunk!
Persze semmi kétség nincs bennem hogy megérte-e. Nagyon! Örülök, hogy megcsináltam ez a szériát. Marha jó érzés öt IM befutóérmet nézegetni a falon és jó érzés hogy azért viszonylag simán sikerült mindhárom idei.
Nagyon jó tapasztalat és élmény volt. Ezt a hármas szériát akár már holnap újrakezdeném.
Mostantól tavaszig azt hiszem a versenybringám azért valahova jó mélyre elásom. És indul teljes gőzzel a terepszezon, ezt már nagyon vártam. Lesznek még kemény kihívások, Piros85, spártai százas, Várahármas, Spar maraton, de ezeknél az a jó, hogy a futást, mint olyat (főleg terepen) sokkal jobban élvezem mint a monoton bringaedzéseket.
Miért nyomom akkor mégis a triatlont ennyire? Mert ha az utolsó egy hónapot leszámítjuk akkor összességében teljesen vállalható volt a szezon, nagyon sok szép élménnyel gazdagodtam. De, ami a legfontosabb, hogy szerintem a testnek és az egészségnek kell ez a komplexitás amit leginkább csak a triatlon tud megadni.”
[facebook_like_button]
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
A vártnál hosszabbra nyúlik a pollenszezon
Kardiológushoz mehetnek a nők a Kutatók Éjszakáján
Mindenhogy káros az energiaital
