Kategória: FőoldalKicsi3

 

2014.10.01.

Nem alszik a baba.  Ezen a héten levertem és összetörtem egy üveg extra szűz olívaolajat, egy üveg D-vitamint és egy bögre , éppen elkészített, nyúlós pürével teli gyerekkaját. Érzem, hogy zombi állapotom kritikusan mélyül a kialvatlanságtól, ezért –mivel altatás ügyben saját ötletekből kifogytam – elhatározom, hogy utána olvasok a témának és tudományos módon oldom meg a kérdést.

 

Az internetes kutató munkám eredményeképp három módszerre szűkítem a lehetséges megoldásokat: a népszerű Suttogó-módszer, a sírni hagyós –Ferber módszer, és a válaszkész, folyamatos testkontaktot fenntartó ősanya-módszer. A Suttogóban bízom a legjobban, néhány évvel ezelőtt egy problémás lovon már kipróbáltam, és bejött, tényleg eredményes volt. Egy hatszázkilós állattal már boldogultam egyszer, menni fog ez a nyolckilós kis mosolygombócommal is, bizakodom.

 

 

Miután napközben ilyen szépen kiokosodtam, a munkából hazatérő férjet kész tervekkel várom. Első lépésként átrendezzük a szobát, a baba ágya közvetlenül mellénk kerül. Nem mintha eddig magányosan töltötte volna az éjszakáit, három lépés választott el minket a nagyjából tizenkét négyzetméteres szobában, ahol közösen alszunk, de a szívem azt súgja, mellettem jobb helye lesz.

A baba vidáman készülődik az éjszakai meccsre, tetszik neki az ágycsere, kurjongatva forgolódik az ágyikójában, néha kinyúl és megsimogatja az arcomat. Elégedetten megállapítom a kapcsolódás megtörtént, a kicsi érzékeli, hogy biztonságos közelségbe kerültünk éjszakára.

Este fürdetés, szopi, ima, éneklés, ölbebújás, ahogy szoktuk. Következő lépésként a cseppet sem álmos vidám kis trónörököst visszateszem az ágyába, a Suttogó harminc oldalon keresztül bizonygatta, hogy a csecsemő képes elaltatni egyedül magát és Ferber bácsi sem  az ölben altatás híve. A kissrác valóban ügyesen altatja magát, ide-oda forgolódik, dumálgat, szemmel láthatóan egyre álmosabb.

Az utolsó lépés azonban hiányzik, álomba merülni nem tud nélkülem. Egy órája próbálkozunk – máskor legfeljebb negyed óra az altatás – itt kúszik az első hajszálrepedés kőkemény elhatározásomba. Óvatosan körbenézek a szobában, nincs ott sem Suttogó, sem Ferber bácsi, nem látnak.  Kiveszem a babát a kiságyból, magamhoz ölelem, ezzel megadom neki az utolsó lökést amire az elalváshoz szüksége van, három perc alatt mély álomba merül. Látom ahogy a sarokban álló válaszkész nevelésben hívő ősanyák egyetértően bólintanak.

A következő menet két óra múlva indul, ahogy vártam is, a kicsi félálomban felsír. Ok, nem nyúlok hozzá, ahogy Dr. Ferber tanácsolja, kicsit sírdogál, utána viszont garantáltan aludni fog. Nem vagyok ez a típus, soha semmilyen körülmények között nem hagyom sírni a babát, most azonban a levert és kiömlött extraszűz olívaolajra gondolok, amit fél órán keresztül takarítottam, egy része befolyt a tűzhely alá is. Nem nyúlok a babához. A kissrác azonnal levágja a szitut, rázendít a sírásra. Összefacsarodik a szívem. Eszembe jut, ahogy született, mennyit aggódtam érte, miután hazakerültünk a kórházból hetekig a mellkasomon aludt, összesimultunk.

 

 

Az ágyrácshoz dugom az arcom, a baba is odabújik, és üvölt.  Felrémlik előttem egy kép, harminc év múlva a börtönrácshoz szorítja majd így az arcát és elmondja, úgy kezdődött az egész, hogy az anyja nem vette ki a kiságyból. Sír. Az ősanyák köveket hajigálnak felém. Ferber bácsi szerint ezt nyugodtan lehet hagyni egy órán keresztül is. Az órára pillantok, tíz másodperc telt el az ébredés óta, még van hátra a módszer szerint  ötvenkilenc perc, ötven másodperc. Na jó, ezt csinálja akinek két anyja van, kikapom a kicsit, szorosan átölelem, bocsánatot kérek a tíz másodperces Ferber- módszerért. Megbocsát.

Lássuk mit tud a Suttogó. Suttogó néni szerint a babának ott kell elaludni, ahol majd legközelebb felébred, tehát miután ölben megnyugtattam, nem hagyom álomba merülni, hanem visszateszem a kiságyba, ott lehet hogy nyöszörög, de ez ne tévesszen meg bennünket, ez nem sírás, így altatja magát. Kiindulópont,  baba az ölemben, bújik, békés, Dr. Ferber már a múlté, cuppogni kezd, rögtön elalszik, Suttogó utasításai szerint beteszem az ágyiba. Baba azonnal megébred, nem nyöszörög, hanem izomból ordít, kikapom, megnyugszik, altatom, cuppog, vissza a kiságyba, megébred….stb. Szemmel láthatólag nem olvasta a könyvet.  Harmadik körön vagyunk túl, a ló ilyenkor már régen megértette mit akarok, Suttogó néni leírása szerint azonban, akár százhuszonhatszor (!!!) is megismételhetjük a műveletsort. A baba dühös, harmadszor ébresztem fel, mikor ő próbálna aludni. Nekem is elegem lesz, Suttogót elindítom oda, ahova Ferbert küldtem, tudom, túl hamar feladtam. Másfél órája  próbálkozunk.

Baba megint ölben, magam mellé veszem az ágyban, ahogy szoktam. Hozzábújik a cicihez, elfészkeli magát, édesen mosolyog, már alszik is. Mennyire cuki, gyönyörködöm benne, ellazulok, elalszom én is. Fél óra múlva ébredek, zsibbad a kezem, meg kellene fordulni. A kicsi a rongybaba fázisban van, tudom ha most visszateszem az ágyába nem ébred fel – egy ideig. Itt vágom el magam az ősanyák előtt, de én paramami vagyok, nem tudok mélyen aludni ha köztünk van a kissrác.

Az éjszaka folyamán a baba még háromszor ébred, ölbe veszem, ringatom, összebújunk, kiveszem, beteszem. Ferber, a Suttogó és az ősanyák fejcsóválva figyelnek, életükben először egyetértenek: ennek a csajnak a gyereke soha nem fog aludni, alapjaiban ront el mindent. Reggelre újfent zombi vagyok. Férj erőt adóan átölel, siet a munkába, kezdődik a nap.

Gyönyörű napsütéses  délelőttünk van, a vidám kicsit magamra kötöm, felsétálunk a piacra. Útközben lövök magamnak egy szuper sálat, úgy érzem megérdemlem. Bóklászunk a napfényben, nyakamon a csini sál, egyik kezemben érett körte, másikban őszi virágcsokor. Lenézek a hozzám simuló, békésen alvó babára. Nem cserélnék a világon senkivel.

 
[facebook_like_button]
 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Ha tetszett a cikkünk, lájkoljatok minket a Facebook-on is, itt!

 Fesztivál útmutató kezdő anyukáknak

Hajóval a városban, avagy Budapest két arca

Rovarirtás felsőfokon

 

2014.09.23.

“Hol élnél inkább? Egy izzadós óriás ingzsebében, vagy a kádja lefolyójában?” – aki elolvasva a sorokat azonnal tudja, hogy ezt a teljesen magától értetődő kérdést Phoebe tette fel Rachelnek, az menthetetlen Jóbarátok fanatikus. A sorozat éppen húsz éve indult el és megállíthatatlanul költözött a háztartásokba. Egy kisebb összeállítást készítettünk a kultikus történet rajongóinak.

 

Pontosan húsz éve került adásba a Jóbarátok első évadának első része, ami az azt követő években mindent elsöprő sikert aratott közvetlenségével, a szereplők valódiságával és természetesen Matthew Perry (szerepe szerint Chandler) utánozhatatlan humorával.

 

 

Az induláskor a David Crane és Marta Kauffmann írópáros a következő két mondattal és egy bővebb leírással adta át a sorozat ötletét az NBC-nek: „Egy sorozat a szexről, a szerelemről, kapcsolatokról és karrierekről, az életed azon szakaszában, amikor bármi lehetséges. És a barátságról, mert amikor szingli vagy egy nagyvárosban, a barátaid jelentik a családot”. A csatorna fejesei persze azonnal lecsaptak az ötletre és egyetlen forgatókönyv alapján berendelték az első évadot, a gyors fejlesztésnek hála pedig 1994. szeptember 22-én, este fél kilenckor képernyőre kerülhetett a Jóbarátok első epizódja, amelyre máris huszonkét millióan voltak kíváncsiak.

Azóta pedig a Jóbarátok azon sorozatok egyike lett, amit nem győzünk újra és újra nézni, a részek szövegeit szinte kívülről fújja a kilencvenes években éppen húszas éveit élő generáció, a szereplők pedig élnek tovább karaktereikben: Jennifer Anistont a legtöbben Rachel személyével azonosítják, sorozatbeli hajviselete pedig a mai napig roppant népszerű és szinte lemásolhatatlan. Akárcsak Lisa Kudrow, aki örökké Phoepe marad, vagy Courteney Cox, vagyis Monica, akit azóta is leginkább sorozatbeli karakteréről jegyzünk meg.

 

 

Mivel a Jóbarátok megunhatatlan és tagadhatatlanul örökérvényű üzeneteket és azóta is ülő poénokat közvetít, csokorba szedtük azokat, amik számunkra a legkedvesebbek, így adózva az éppen húszéves sorozatnak.

 

– “Nekünk, férfiaknak (…) a csókolózás egy olyan felvezető, mint a koncerten az a bizonyos előzenekar, amit végig kell ülnöd a Pink Floyd előtt, és ez nem azt jelenti, hogy nem tetszik az előzenekar, mindössze csak arról van szó, hogy nem ezért vettük a jegyet. De a probléma az, hogy amikor a koncertnek vége, akármilyen jó lehetett a show, ti csajok megint az előzenekart akarjátok, miközben mi ülünk az autóban a dugó kellős közepén, és megpróbálunk ébren maradni.” (Chandler)

– “Hol élnél inkább? Egy izzadós óriás ingzsebében, vagy a kádja lefolyójában?” (Phoebe)

– “Joey vagyok. Gusztustalan vagyok. Letolom a gatyám más emberek lakásában.”

 

 

– “Hmmmm… Néha úgy szeretnék leszbi lenni! Jujj! Ezt hangosan mondtam?” (Chandler)

– “De hogy csókoljam meg úgy, hogy ne vegye észre, hogy imádom?” (Rachel)

– Chandler: Hát te mit keresel itt te fura teknősember?

– Ross: Én a karácsonyi tatu vagyok, a te félzsidó barátod.

– Ki az az APEH? És neki miért jár a pénzemből? (Rachel)

A végére pedig azt a videót választottuk, amit dacára annak, hogy legalább századszorra nézünk újra, mégis ugyanúgy, könnyezve és hangtalanul röhögünk végig.

 

 

[facebook_like_button]