HOGYAN LETTEM BÜSZKE BOXERGAZDI – AVAGY EGY KÜLÖNLEGES ÖRÖKBEFOGADÁS TÖRTÉNETE VOL II.

2014.07.16.

Július a boxer fajta bemutatásának hónapja, előző cikkünket róluk itt olvashatjátok. A témában kihagyhatatlan elem a NOÉ Állatotthon fajtamentő csapata, akik időt és energiát nem sajnálva nem csak mentik az árván maradt boxereket, hanem külön gondot fordítanak arra is, hogy megtalálják számukra a megfelelő, új gazdit. Alábbi, három részből álló írásunkban egy különleges örökbefogadás történetét olvashatjátok.

…Utólag visszagondolva szerintem a szüleim fizettek az öcsémnek, hogy velem tartson és lebeszéljen erről az egész kutyatartás-örökbefogadás-boxer dologról, ugyanis egész úton az erről szóló érdekes, ám cseppet sem meggyőző előadását hallgattam.

Lényeg a lényeg, megérkeztünk a helyszínre és közeledve az állatbolt felé megláttam, ahogy (azt hiszem) nyolc gyönyörű, csillogó szemű boxer egy körben fegyelmezetten ül és nagyon nagyon koncentrál arra, hogy jól viselkedjen. Ezalól egyetlen kivétel volt: az egyik kajla, sárgaszínű bohóc, Mia, aki a földön fekve rágcsált egy színes-csörgős gumilabdát. Amikor az öcsém belépett az állatboltba nyomában velem, Mia felpattant és a következő pillanatban már a 190 centis örökké szkeptikus testvéremmel hangosan röhögve hemperegtek az állatbolt padlóján. A tesóm közben csak annyit tudott kinyögni: ez a kutya kell nekünk, mert olyan, mint Louis Armstrong. (???)

Beszélgetni kezdtem Mia gondozójával is, aki elmondta, hogy majdnem egy éve van már a menhelyen az akkor hároméves kutyus, pedig nagyon kedves, aranyos, okos állat, de senki nem akarja hazavinni. Fontolóra vettem a dolgot, de azért kíváncsi voltam az eredeti kiszemeltemre, Xénára is, aki fegyelmezetten ült ideiglenes gazdija lábánál és jóformán ügyet sem vetett barátkozási próbálkozásaimra. Ezzel párhuzamosan az öcsém már az apportírozást gyakorolta az állatbolt közepén Miával, aki csillogó szemekkel rohangászott közte és köztem – ekkor döbbentem rá arra a cáfolhatatlan tényre, amit minden bizonnyal az összes állatbarát már megállapított: nem, nem mi választjuk ki a kutyánkat, hanem ők választanak minket.

Egy szó, mint száz, Mia ideiglenes gazdájával abban maradtunk, hogy délután eljönnek hozzánk a kutyával, megnézik, hogy milyen körülmények közé kerülne és ha mindenkinek jó lesz, akkor akár már estére nagybetűs boxer-gazdi lehetek. Szaladtam is haza Anyuhoz és Apuhoz, akik mit sem sejtve az akciómról épp ebéd utáni sziesztájukat töltötték. Jeleztem, hogy délután jön egy kutyus látogatóba, úgyhogy mindenki készüljön a fogadására (azzal a ténnyel pedig gondoltam, jobb ha hirtelen szembesülnek, hogy a boxer valójában nem 15 hanem 30 kilós, az ábrázata pedig első ránézésre nem a legbarátságosabb).

Anyu persze rögtön takarítani kezdett, Apu felöltözött, nagyjából úgy készültünk Mia érkezésére, mintha Erzsébet királynét várnánk délutáni teára. Gyorsan felszaladtam az állatboltba is, vettem pórázt, kutyakaját, nyakörvet és ágyikót reménybeli új kutyámnak. Majd visszaértem és csörrent a csengő: megérkezett a NOÉ fajtamentő különítmény Miával.

Amikor beléptek az ajtón, Apu szemén láttam a döbbenetet, Anyu pedig kishíján elájult amikor realizálta, hogy a valóságban mekkora és milyen az új jövevény. Én persze oda meg vissza voltam a gyönyörűségtől. Beszélgettünk kicsit a noés lányokkal, Apu persze udvarolt nekik, olyan úriemberesen, én körberajongtam Miát, örökké szkeptikus öcsém pedig félretette mindenfajta közönyét és titokban már akkor szívébe zárta kisboxerünket.

Végül megszületett a döntés, Mia maradhat, bár a noés lányok felajánlották, hogyha gondom adódna, vagy nem jönnénk ki, nyugodtan fordulhatok hozzájuk segítségért. Minden hasznos információval elláttak, részletesen beszámoltak a fajta jellemzőiről és külön Mia történetét is elmesélték, akit egyébként azért vittek a menhelyre, mert az előző „gazda” családjában gyerek született – érthetetlen, no comment.

A NOÉ fajtamentés különítménye végül elköszönt, mi pedig ott maradtunk öten – a család és egy hatalmas, bátortalan boxer: Mia.

Az első negyvennyolc óra

Mia – aki azóta Milupa lett, csak azért, mert pont olyan édes, mint a bébitápszer – a helyzethez mérten igyekezett feloldódni a társaságunkban. Aputól és az öcsémtől eleinte nagyon félt, gondolom ez korábbi, rossz élményekből adódhatott. No comment ide is. Én igyekeztem szinte vattába csomagolni az első pillanattól kezdve, berendeztem neki csábos pihe-puha fekhelyét, mivel következetes, jó gazdi módjára úgy döntöttem, akármilyen nehéz is kivitelezni, nem lesz ágyon/kanapén alvás.

Már lefekvéshez készülődtem, túl voltunk az esti sétán, ahol Milupa érdeklődve vette szemügyre a Duna túloldalán világító Parlament esti kivilágítását és peckesen sétált végig a rakparton – ez azóta is jó szokása, igazi kis ínyenc. Szépen megágyaztam tehát neki és magamnak is, kinek kinek a maga helyén, majd a fogmosásból visszatérve (miközben azon gondolkoztam, hogy szegény szegény Milupa, milyen hányattatott sorsa lehetett és most mennyire örülhet a pihe-puha fekhelyének) a következő látvány fogadott: kissé pofátlan ebem a franciágy közepén édesdeden horkolt keresztben elterülve a frissen húzott ágyneműben.

Egy pillanatra átfutott az agyamon a kérdés, hogy vajon most akkor nekem kéne-e a kutyaágyba feküdnöm, ám ezt némileg túlzásnak éreztem, úgyhogy kicsit arrébb lökdöstem – amit roppant sértőnek érzett – és kucorogva elaludtunk. Úgy voltam vele, hogy ez az első napja, ráér még a szabályokat lefektetni. A kanapén hencsergést illetően ez azóta sem sikerült.

Hajnalban arra ébredtem, hogy Milupa kétségbeesetten nyüszít. Kinyitottam a szemem és kissé megrémültem, amikor egy óriás boxer-pofa szugerált rendíthetetlenül, nagyjából 5 centire a fejemtől, hatalmas mancsát diszkréten a mellkasomra helyezve. Felültem az ágyban, mire Milupa lelkes bakkecskeugrásokkal jelezte, hogy neki most nagyon nagyon kell pisilnie. Máris elöntött a büszkeség: ahelyett hogy a lakásban elvégezte volna a dolgát, okosan felkeltett, jól meg is dícsértem. Csakhogy kiderült, Milupa azelőtt soha nem járt még gangon, úgyhogy a bejárati ajtóban kifelé menet meghúzott magának egy láthatatlan vonalat, amin egész egyszerűen nem volt hajlandó átlépni.

Ekkor az éjjeli bagoly szomszédaim csak annyit láttak, hogy pizsamában, hajnali négykor gügyögve építek jutalomfalat folyosót egy gigantikus boxernek, akit ekkor ez cseppet sem érdekelt, nagyon be volt tojva – persze a jutalomfalatokat beburkolta, ügyelve arra, hogy képzeletbeli határain belül maradjon. Nem volt mit tenni, ölbekaptam a cirka harminc kilós kutyát és levittem a földszintig. Ekkor megállapítottam: nem is olyan meglepő, hogy a társasházban én vagyok a bolond kislány. Pisi pipa, visszamentünk aludni. Szerencsére nagyjából egy hét elég volt ahhoz, hogy Milupa – bár eleinte sprintben – de megtanuljon közlekedni a körfolyosón.

Címkék: boxer, kutya, örökbefogadás, gazdi, menhely

[facebook_like_button]

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK