Beköszöntött a nyári szabadság Reviczky Gáborhoz, ez pedig – több mint 60 éve – egyet jelent számára a pecázással. A színművész négy évesen fogott először horgászbotot a kezébe, manapság már 17 éves fia is elkíséri a partra, felesége, Krisztina pedig valóságos mestere a halas ételeknek. Reviczkynek minden egyes halfajtához külön, jól bevált receptje van.
„A családomból soha senki nem pecázott, ám mivel Tatabánya körül már gyerekkoromban is remek horgászhelyek voltak, így négy évesen lejártam a partra – csoda, hogy elengedtek a szüleim” – elevenítette fel élményeit Reviczky Gábor. Azóta már sok ponty lefolyt a Dunán, ám a színész szenvedélye még a régi, egy 37 kilós busát és egy 27 kilós harcsafogást is magáénak mondhat. Színésztársaival, Trokán Péterrel és Csőre Gáborral pedig olykor Észak-Európáig is elmennek egy kellemes pecakörút kedvéért.
„A fiam néha elkísér pecázni, ez a mi közös programunk. Amúgy is vízi ember, kiváló kajakos, de horgászni egyedül velem jár. A hallé főzése azonban kizárólag az én dolgom. Bunyevác halfőző edényt és friss halat használok, a kalocsai paprikát barátok gyűjtik be nekem, az alapvető titok pedig a makói hagyma, ez adja a leves ragadós szaftját” – magyarázta a színész, aki a hal minden fajtája iránt rajong, legyen az édesvízi, vagy tengeri. Nem is érti, hogyan fordulhat elő, hogy a magyarok évente mindössze négy kilót fogyasztanak a halakból. Ennek talán az lehet az oka, hogy nem ismerik a felesége fogásait.
„Krisztina csodálatos, kreatív ember, fantasztikus dolgokra képes a hallal. Nekem is megvan a saját specialitásom: különleges füstölő edényben több rétegben helyezem el a halakat – főleg süllőt és pisztrángot -, fűszersót és némi olajat adok hozzá. Fenséges!” – mondta Reviczky.
Magyarországon a halfogyasztás népszerűsítését tűzte ki célul a Halászati Operatív Program, ami kiemelt feladatának tekinti, hogy a halból készült ételek minél gyakrabban és minél több változatban kerüljenek az asztalokra.
A héten megjelent a Nagy Hamburger-párbajcímmel a W35 séfje, Balogh Dániel és jómagam, a Gasztro Akrobata közötti gigászi csata története. Sajnos nem tudtam nyerni, de nagy volt a harc. Danit sikerült megizzasztanom, ami azért nagy szó, mert ő már akkor is főzött, amikor én még pillangókat kergettem az Anna-réten. Ha olvastátok a cikket, azt is tudjátok, hogy a nagy csatát egy interjú is megelőzte. A mostani írás egy hosszú beszélgetés végterméke. Mikor kihívtam Danit és a W35-öt a hamburger-párbajra, rögtön világossá vált, hogy nem egy átlagos figura lesz az ellenfelem. Nagyon érdekelt mindig, hogy hogyan kezdődik egy ilyen szép történet, mint a W35-é, ezért alaposan kifaggattam Balogh Dánielt, a W35 egyedi Tex-Mex vonalának megalkotóját.
– Honnan jött ez a remek ötlet, hogy szakácsnak tanulj?
–Borzasztóan imádtam iskolába járni, de tanulni már kevésbé. Nagyon rossz volt a rendszer akkoriban, mert tizennégy évesen el kellett dönteni, hogy mivel is akarok foglalkozni. Végül elmentem gimibe, annak ellenére, hogy még nem tudtam eldönteni, mi is szeretnék lenni, ha nagy leszek. Persze, mint minden gyerek én is akartam csillagász, meg külkereskedő lenni, meg amit el tudsz képzelni. Az első osztályt még nyögvenyelősen elvégeztem, de már akkor nagyon nehezen ment a tanulás. Persze imádtam bejárni, még iskolarádióztam is, meg amit el lehet képzelni. De nem ment. Aztán nagyjából tizenöt éves koromban döbbentem rá, hogy engem a főzés érdekel. A vendéglátás, meg a szakácskodás. A családban emiatt én voltam a fekete bárány (ez még mindig így van), hiszen mindenki szerzett diplomát, egyedül a nagybátyám foglalkozott vendéglátással. Aztán elkezdtem egy szakácstanfolyamot, ami úgy nézett ki, hogy volt egy nap elmélet, a többi pedig mind gyakorlat. Ez amúgy a Pest-Buda Vendéglátói Vállalat által szervezett képzés volt. Nagyon jó volt, hogy gyakorlatban tanultuk meg a szakma alapjait, hiszen csak így lehet.
– Hogyan kezdődött a karriered?
–Amikor kirúgtak a gimnáziumból elmentem a Váci utcába a City Grillbe dolgozni. Egyébként csak most gondoltam bele, hogy ez mekkora poén. Az említett City Grill, az akkor megnyílt első magyar McDonald’s mintájára kezdett el működni. Oda vettek fel, mert indítottak egy szakács tanfolyamot, így addig is dolgozhattam náluk. Viszont ott is kilógtam a sorból, ezért el kellett jönnöm. Utána ősszel találtam rá a Pest-Buda Vendéglátói Vállalat képzésére. Különböző üzemi konyhákon kellett dolgozni, rengeteg krumplit pucolni, de valahol muszáj volt elkezdeni. A Közgazdasági Egyetem konyhájára kerültem, ami hatalmas volt, cukrászattal, hideg konyhával és a’la carte részleggel. Rengeteget tanultam itt. Gyorsan kiderült, hogy nem akarok kibújni a meló alól. Ott kezdtem el tulajdonképpen főzni. Életemben akkor éreztem először, hogy valami érdekel, és nem is okozott gondot a tanulás. Megtanulhattam az alapokat: rendesen szeletelni, vágni, majonézt készíteni, habarni, rántást csinálni. Amikor letettem a szakmunkás vizsgát, elmentem a nagybátyámhoz dolgozni. Ő pont akkor nyitott a Dózsa György úton üzemi konyhát, így oda mehettem, ami akkor számomra nagyon nagy dolog volt. Ezzel egy időben elkezdtem a szakközépiskolát levelezőn, hogy meglegyen az érettségim is.
– Mi volt az üzemi konyhák világa után a következő lépés?
–Elkezdtem egy görög étteremben dolgozni, majd elszegődtem egy olasz konyhához is, majd életem egyik legmeghatározóbb munkahelye következett: az Iguana. Itt nagyon jól meg lehetett tanulni pörögni, olyan szinten dübörgött az étterem. A mexikói ízeket és kajákat náluk tanultam meg elkészíteni. Mérhetetlen hálás vagyok Kimble Wiggins-nek, az akkori amerikai séfnek. Nagyon laza, de haláli szakács. Nála szerettem bele ebbe a különleges ízvilágba. Sok helyen dolgoztam hosszabb, rövidebb ideig, próbálkoztunk Velencefürdőn egy étteremmel, majd strand büfével is. Csak aztán a csajok, a vízpart és a nyár lett a vesztünk. Ezen a ponton egyébként már megjelentek a hamburgerek, ha nem is olyan formában, mint ma. Később a Baldaszti’s-ban dolgoztam, ahol megtanultam mi az a fine dining műsor. Mérhetetlen jó csapattal és séffel dolgoztunk és nagyon megragadott ez a világ, egyszerűen elájultam.
– A W35 egy Tex-Mex étterem. Honnan jött az ötlet, hogy hamburgereket áruljatok?
–Az, hogy végül a fő profil a hamburger lett, nem gondoltam volna. Annyira jól sikerültek a hamburgereink, hogy az emberek többnyire amiatt jártak be. Ettől függetlenül, nagyon büszkék vagyunk a mexikói kajáinkra is, annak ellenére, hogy hamburgerezőként vagyunk számon tartva.
– Mennyit változtattatok a recepteken a nyitás óta? A hamburger például ugyanígy nézett ki?
–Az első perctől kezdve ilyen a hamburger, erre vagyunk a legbüszkébbek.
– Mi volt a fordulópont? Arra az eseményre gondolok, ami végül a W35 megnyitását eredményezte.
–Mint mondtam, nagyon imádtam a Baldaszti’s-ban dolgozni, de akkoriban rövid időn belül sokadszorra volt séfváltás. Az új főnök pedig hozta a saját embereit, így minket januárban elküldtek. Akkor megint előjött, hogy idén negyvenéves leszek – ez volt tavaly – és nem akarok ilyen kiszolgáltatott helyzetben lenni. Sem egy üzletvezetőtől, sem egy konyhafőnöktől, sem senkitől nem akarok függeni. Ekkor jött az ötlet, hogy saját üzletbe kezdek. Olvasgattam a neten és rájöttem, hogy ebben a street foodban nagy lehetőségek rejlenek. Rájöttem, hogy nem akarok másnak dolgozni, a magam ura akarok lenni. Írtam egy étlapot a Tex-Mex vonalra, csináltam egy üzleti tervet és elkezdtem házalni az ötletemmel. Kerestem egy olyan embert, aki hajlandó ebbe befektetni. Az egyik régi munkahelyemről ismertem Schrankó Zsoltot. Ő ugyan nem volt vendéglátós, viszont soha nem szólt bele a munkámba, ami nekem nagyon szimpatikus volt. Egyik hajnalban írtam neki Facebookon, hogy van egy ötletem, üljünk le beszélgetni. Nem akarom szaporítani a szót, a lényeg az, hogy Zsolt azt mondta, tetszik neki az ötlet. Egyébként a mai napig is ő a társam. Nekiálltunk üzlethelyiséget keresni 2013. január környékén, végül egy mérhetetlen jófej testvérpártól béreltük ki a helyet. Előtte egyébként vasalt szendvicses helyként üzemelt. Amikor aláírtuk a szerződést, nekiálltunk és falig bombáztunk mindent, átrendeztük az egészet. 2013. áprilisában nyílt meg végül az első W35 a Wesselényi utcában egy nagyon kicsi csapattal. Mostanra három helyen vagyunk jelen.
– Hogyan alakult a nyitás?
– Nem volt egyszerű, ami azt illeti az első hetek kicsit káoszosra sikerültek. Amint állt a konyha, elkezdtünk kísérletezni és összeraktunk a mostaninál sokkal rövidebb étlapot. Nagyon nehezen tudtuk belőni az adagokat, aztán arra lettem figyelmes, hogy nem elég reggel bucit csinálni a kisebb sütőben. Egy idő után már nem értük utol magunkat. Embereket kellett felvenni. Amikor bezártunk, akkor kezdtünk el termelni. Három hónapon keresztül minden nap bent voltam az üzletben. Nem volt probléma, ha 22 órát kellett dolgozni, olyan izgalmas volt az egész! A hálózsákom a mai napig bent van, mert volt, hogy a raktárban estem össze és ott aludtam a 400 fokban. Viszont akkoriban még rengeteg gyerekbetegséggel küzdött a vállalkozás.
– Volt nagy fordulópont az üzlet megnyitását követően? Mikor éreztétek a siker ízét először?
–Amikor jött az első Hamburger Day. Bezártuk az üzletet arra a pár napra és teljesen kitelepültünk, éjjel nappal termeltünk. El is vittük a „classic” kategóriában a III. helyet, ami akkora örömet okozott, hogy ha most is belegondolok, kiráz a hideg és belekönnyesedik a szemem. Amikor kimondták a harmadik helyre a W35-öt, azt hittem elájulok. Azt gondoltam, hogy a dobogón vagyunk, Úr Isten! Arról nem is beszélve, hogy hatalmas reklám volt.
– Gyorsan elkezdtetek terjeszkedni. Miért ilyen közel van egymáshoz a két hely?
–A Hamburger Day-t követően derült ki, hogy kicsi az első üzlet, nem bírja a terhelést, így kellett egy nagyobb konyha. Egyszerűen kevés volt az az öt óra, hogy felkészüljünk. Elkezdtünk tehát konyhát keresni. Nagyon jóban lettünk a környékkel, és így jutottunk el a második helyhez, a Füge Udvar tulajdonosain keresztül. Ők mondták, hogy van náluk egy konyha, amit nem használnak. Eleinte csak magát a konyhát szerettünk volna használni, de aztán kiderült, hogy itt lehetne tulajdonképpen üzlethelységet is kialakítani. November közepe táján nyitottuk meg a Klauzál utcában a W35 ROM-ot. Minden itt készül, a „kicsit” csak összeszerelő üzemnek hívom, mert innen visszük a nyers előkészített alapanyagokat.
– A kalapos ember, aki mára gyakorlatilag az emblémátok lett. Tudjátok Ő kicsoda?
–A Zsolt találta a neten, ő egyébként olasz fotóművész. Úgy hívják, hogy Antonio Gravante és imádja saját magát is fotózni. Megtaláltuk a kalapos képét és abszolút az arcunkká vált. Mi három dollárért vettük meg a fényképet, de a poén az, hogy a csávó meg is keresett, hogy mihez vettük meg az arcát. Azóta nem csak Facebookon követőnk, de személyes ismerősök is vagyunk. A legnagyobb az lesz, amikor egyszer eljön Budapestre.
– Hogy alakult a menü egyedi összeállítása? Minden hamburgerhez jár káposzta, és krumpli is, de sok helyen olvasni, hogy miért csak pár szem krumplit adtok.
–Azért így raktuk össze, mert mindenből akartunk adni. Valóban sokan panaszkodtak, hogy kevés például a krumpli. Nem kell bacont kérni vagy sajtot a hamburgerbe, mert van benne, eleve jár hozzá. Ez volt a cél, hogy bármelyik burgerünket rendeled, mindenből kapsz hozzá. Lehet egyébként pluszba rendelni krumplit. De mi ingyen is adunk a hamburgerhez. Ki akartuk kerülni, hogy mindent, amit a hamburgerhez ennél, plusz pénzért kaphatsz csak meg. Náluk a hamburgerekben benne vannak ezek az alapanyagok, amik máshol extrák. Ilyen a bacon, a cheddar vagy a konfitált kakukkfüves krumpli is.
– Mik a hosszú távú tervek? Lesz negyedik, ötödik W35?
– Semmit nem kapkodunk el, de nem is állunk le. A Zsolt szokta mondani, hogy „azon a hídon, majd akkor megyünk át…”. Vannak terveink, de ha nem muszáj, nem nagyon beszélnék róluk, mert még nem tartunk ott. Annyi biztos, hogy szeptember egytől még nagyobb konyhával várjuk a vendégeket.
Hihetetlenül gyorsan repül az idő. A technika pedig elképesztő sebességgel hasít a fejlődés kanyargós utain. Ezért is lehet olyan érzése a 20-as, 30-as korosztálynak, hogy gyermekkori emlékeik szinte már a retro kategóriát súrolják, holott a 90-es évektől még csak negyed évszázaddal vagyunk távolabb. Ebben a 24 évben azonban olyan mértékig fejlődött minden, hogy egészen nagyszerű élmény visszagondolni ezekre az időkre.
Ezennel szeretettel meghívok minden kedves PUC olvasót egy igazán felejthetetlen utazásra. Célállomásaink között szerepelnek a 90-es évek játékai, sorozatai, zenekarai, meséi és a többiek.
Érezhetően megváltoztak az erőviszonyok pénteken a fesztiválon. Még több ember, még több kutya, még több vidámság. Az időjárásnak köszönhetően napközben abszolút ideálisnak éreztük a tóparti henyélést és fürdést. Elképesztően finom volt a tó vize, sokan kihasználták a hűsölésre, lazításra.
Fotó: Zarádi Bence
A délutáni koncertek a tavon a Hó márton és a jégkorszakkal igazi családos megjelenés volt, mindenhol gyerekek táncikáltak kutyákkal. Nagyon beleillet a képbe a pénteki Tó színpad line up.
Fotó: Zarádi Bence
A Meztelen Diplomaták laza beach-pop társulása bemelegítette a színpadot a Nagy-szín-pad győztes popkids-ek előtt. A future pop hazai képviselői az idei évben több fesztiválon is várva várt produkció.
Fotó: Zarádi Bence
A Mary Popkids szimpatikus, közvetlen fiatalok egyesülete, akik elmesélték nekünk friss élményeiket óriási nevetések közepette.
Fotó: Poór Júlia
Koncertjük elején a még kissé szégyenlős közönségre ráfért némi bíztatás, de egy-két szám után hozták a tőlük megszokott baráti – buli hangulatot. Sári, Kama és Sanyóca fél méterre álltak a táncolóktól, ettől pedig tényleg házibuli hangulat kerekedett. Összességében nagyon jó élmény volt.
Fotó: Zarádi Bence
A Tó-színpadról lassan átszivárgott a tömeg az Északi-színpadhoz, ahol a The Qualitons vezetett minket a pszichedelikus soul – beatnek kategorizált világukba. Eközben a Bar72 helyszínen Lank, avagy Golyán Péter biztosította a talpalávalót. Viszonylag sok ember lépkedett ebben a dinamikus ütemekkel kirakott messzi-messzi galaxisba vezető úton.
Fotó: Zarádi Bence
Éjfél előtt zsibongó tömeg járult a Belga koncertre. Hip – hop összeállt a tömeg a kezdésre, külön pozitív élmény, hogy még a sűrűjében is viszonylag kényelmesen, fullasztó heringhatás nélkül lehetett bulizni. Az amatőrista, szinesztéziára törekvő zenészek felállása szempontjából egész nyárra jellemző, hogy Titusz helyett Marvin keveri a zenét.
Fotó: Zarádi Bence
Elképesztő hangulat, szokásos patetika és humor, rengeteg üvöltés és eksztázis. Interaktív hozzáállás a közönség és zenekar részéről egyaránt. Ezekkel a jelzőkkel lehet leginkább leírni a bulit. Nagyon feltöltődtünk ezen a koncerten, holott elég derekasan végigugráltuk elejétől a végéig.
Fotó: Zarádi Bence
Az utolsó nap élményeit igyekszünk magunkba szívni még ma, bár a kánikula már most a maximumon van! Így aki most készül, a tóra hozzon magával naptejet és fürdőruhát.
A fesztivál ahol, ha kiverik a kezedből tánc közben a fröccsöt, hoznak helyette egy másikat és ha túl meleged van egy koncert közben, akkor a Tó színpad mellől beleugorhatsz a kiépített sáncról a vízbe.
Fotók: Zarándi Bence, Craig Hull, Horváth Győző
Ébredezik a fesztivál a Bánki-tó partján. Az első koncertünk a Tó színpadnál „ért” minket délután, de itt a közönség jellemzően fürdőruhában élvezte a napsütést, sokak fürödtek a költői szépségű tájban és a tóban egyaránt.
Fotók: Zarándi Bence, Craig Hull, Horváth Győző
Igen szórakoztató, gyermekkorunkat idéző hangulat uralkodott, ahogy a vízben lubickolók a mindenféle felfújható eszközeikkel próbáltak fenn maradni a víz tetején. A Csaknekedkislány már táncra bírta az ébredezőket.
Fotók: Zarándi Bence, Craig Hull, Horváth Győző
A programfüzetben leírtak teljesen megfeleltek a tapasztalatainknak: „ Mintha Tom Waits magyar lenne és olyan generációs kultzenekarokon nőtt volna fel, mint az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport vagy az URH. Rock’n’roll, tánc, vidámság, momés lányok.”
Fotók: Zarándi Bence, Craig Hull, Horváth Győző
A közönség összetétele szempontjából jellemzően kiscsaládos középkorúak és olyan fiatalok, akik tényleg ki szeretnének szabadulni a természetbe. Mindenhol rohangáló gyerekek, kutyák, nyugalom. A Tekerj a tóra programnak köszönhetően rengeteg biciklissel találkozunk és találkoztunk azóta is.
Fotók: Zarándi Bence, Craig Hull, Horváth Győző
A helyszínre kivonult a Magyar Kerékpáros Klub, akiknek érkezése sem volt mindennapi, hiszen vezetett túrákat szerveztek csütörtökön Vácról Bánkra. A harminckét kilométeres távot sokan megtették, a fesztivál területén pedig háromezer forint per napért bárki szerezhet egyet a gyönyörűséges Csepel biciklikből is a Magyar Kerékpárosklub Bringakölcsönzőből.
Fotók: Zarándi Bence, Craig Hull, Horváth Győző
A klub készült egyébként olyan programokkal, mint a családi társasjáték a tudatos biciklizés jegyében, avagy hasznos karbantartási tanácsadás az érdeklődőket.
Ezután átértünk a táborhoz közeli területre, ahol a Bar72 színpad és az Északi színpad lett elszállásolva. Nem beszélhettünk hömpölygő tömegről, viszont a sátrazók elárasztották a hegy oldalát és a gyermektábor színes faházikói közötti területeknek.
Az Északi színpadnál kilenctől elkezdett játszani a Carbovaris, akik az idei Nagy-szín-pad verseny résztvevői voltak és jellemző rájuk az indie hangulat. Kis szünet után a Fran Palermo közönsége kezdte el szétverni a sátor nem létező oldalát.Feltűnően sokan áramlottak a színpad elé, hogy meghallgassák Henri Gonzales bandáját. Igazán jó hangulat kerekedett.
Fotók: Zarándi Bence, Craig Hull, Horváth Győző
Az éjszaka nagyágyúi Akkezdet Phiai voltak a szokásos ütős műsorral. A hangosítás jóformán rájuk volt beállítva, igazán élvezhető volt így a performansz.
Fotók: Zarándi Bence, Craig Hull, Horváth Győző
Összességében az első nap bemelegítő hangulatán túl vagyunk. Ma jön az igazi pörgés, előreláthatóan újabb tömegek vándorolnak ide élvezni ezt a meleg nyári hétvégét.
