-273 °C

Amitől jobb lesz a világ – az élet apró szépségei

 

ja – 2014.10.15.

Annak ellenére, hogy nagyvárosban élünk, a betonrengetegben, autóforgatagban, embertömegben időről időre felbukkan a természet, hogy megállítson, elgondolkoztasson, megmosolyogtasson minket. És azért is, hogy jobb emberek legyünk, emberibb világban éljünk. Ennek ékes bizonyítékaként alább néhány példa, ami megálljt parancsol nekünk a hétköznapok forgatagában.

 

1. – A nagy csuszkamentés

Hétköznap délelőtt a város forgatagában intézem az intézni valókat. Hordozóba rám kötve a baba, két kezem tele csomagokkal. Sietek, már ebédidő van, a baba és én is elfáradtunk. Hirtelen egy színes kis gombolyagot veszek észre a járda közepén. Egy kismadár, egy cinke. Gyönyörű, törékeny, kiszolgáltatott. Először azt hiszem nem is él, ahogy felborzolódott tollakkal hever az úton, de aztán látom, fel-felemeli a fejét, ha egy cipő, egy babakocsi kerék túl közel suhan el mellette.

Piheg, látszólag haldoklik. Megtorpanok, átfut a fejemen segítenék, aztán mégis továbbmegyek. Intézem az utolsó bevásárlásokat, azonban a kis cinke már fészket rakott a gondolataim között. Visszafele is mellette visz el az utam, ott van, fekszik a betonon, az emberek nagy része észre sem veszi, de valahogy mindig megússza, hogy rálépjenek.

 
index
madaras.network.hu
 

Nem bírtam otthagyni. Tudom, tele a világ borzalommal és értelmetlen halállal, hogy messzebb ne menjek minden utcán találni hajléktalant, akik közül amúgy már szintén próbáltam megmenteni egyet-egyet –mindig sikertelenül. De ez a cinke nem pusztulhat itt el a piszkos kövön, ezt tisztán éreztem. Elővettem a telefonom, hogy hívjam a férjet,  aki az irodában ül, mondván, keressen nekem madármentőt. Google a barátunk, a férj mégis csak egyetlen számot talál: egy hortobágyi szervezetét.

Ok, nem bírom ott hagyni. Tudom, tele a világ borzalommal és értelmetlen halállal, hogy messzebb ne menjek minden utcán találni hajléktalant, akik közül amúgy már szintén próbáltam megmenteni egyet-egyet – mindig sikertelenül. De ez a cinke nem pusztulhat itt el a piszkos kövön, ezt tisztán érzem. Előveszem a telefonom, hívom a férjet, aki az irodában ül, keressen nekem madármentőt. A google a barátunk, a férj mégis csak egy számot talál egy hortobágyi szervezetét.

Hívom őket, azonnal felveszik, segítenének de nem tudnak, nincs olyan, hogy madármentő, hívjam az állatkertet, ajánlják. Az állatkertet hiába hívom, fel sem veszik. Telefonálás közben egyre nagyobb aggodalommal figyelem a –most már – kis barátomat, rá ne lépjenek. Ekkor veszem észre társam akadt, egy fehér hajú, kék szemű idős hölgy csatlakozik hozzám, most már ketten bámuljuk aggodalmasan a madárkát

„Ez egy csuszka, egy gyönyörű csuszka” – mondja a néni –hiába nem vagyok ornitológus – de valóban, a cinege nem ilyen színes. „Vigyük a parkba” – mutat az idős hölgy rövid gondolkodás után a többsávos autóút túloldalán lévő zöldre, „biztos megcsapta az autó, ott talán jobban magához tér”. Elszégyellem magam ,mennyivel praktikusabban gondolkodik a néni, mint én, de ő már cselekszik is, óvatosan felnyalábolja kismadarat és eltökélten elindul vele. A parkban hosszasan keresünk neki helyet, végül kiválasztunk egy napsütötte, védett, zöld fűcsomót, ahol kutya nem érheti el.

A kismadár úgy kapaszkodik megmentője kezébe, hogy az, alig tudja gyengéden letenni. „A lába nem törött „ -bizakodik a néni- „ itt talán magához tér”. „Ha pedig nem, akkor szép helyen hal meg” – ezt már egyszerre mondjuk ki – „a betonon mégsem pusztulhatott” –egyezünk meg egymásra mosolyogva.

Másnap délelőtt a parkon át visz az utam, a babám vidáman nézegeti ismét rám kötve a világot. Megállunk, ahol tegnap hagytuk a madarat, hűlt helye. Megélt-e vajon, vagy elvitte a macska? –töprengek. Felnézek, és kicsi a világ, az ősz hajú kékszemű néni közeledik mosolyogva felém.

“Őriztem ám a madárkát tegnap” – újságolja – „magához tért, szárnyát próbálgatta, biztosan erőre kapott. De jó, hogy találkoztunk!” Vidám szívvel köszönünk el egymástól. Negyed óra múlva újból összefutunk. Abban a kifőzdében ebédel, ahova mi is járunk a babával. Azt hiszem új barátot találtunk!

 

2.  – A kicsi törpe és az ő nagy kutyája

Péntek délután,  metró aluljáró. Hömpölyög a tömeg a mozgólépcsőkön, nekem is figyelnem kell  hova lépek,  hű társammal a babával. Egyszercsak látom, hogy torlódnak az emberek. Bosszús vagyok mert sietnék, kezem már a kicsi feje előtt, nehogy valaki meglökje a sokadalomban.

A bonyodalom oka egy törpe. Egy igazi kis törpe. Kisgyereknyi testen nagy kerek fej billeg, csúnya vonások, vén gyerek arc. A felfelé tartó mozgólépcsőn akar lejutni mindenáron, küzdve az ellenirányú tömeggel. Az emberek sodorják, ő kétségbeesett, látszik rajta teljesen meg van keveredve.  Egy csapat kamasz röhögni kezd rajta.

Fájdalmasan összeszorul a szívem, nem bírom látni, ahogy a kiszolgáltatottság és az érdektelen gúny összecsap. Szerencsére a feljárónál sorakozó ellenőrök már sietnek is a segítségére, kimentik a tömegből, faggatják merre menne, a lefelé menő mozgólépcsőhöz igyekeznek irányítani. Megoldódott a probléma, nem is törődöm vele tovább, a tömeggel együtt lemegyek a metróalagútba.

 

954590_777973362264756_1089351483_n

 

A mozgólépcső alján azonban megint bonyodalom. Egy biztonsági őr tart két kézzel egy szűkölő, csaholó, aranysárga bundájú, okos szemű kutyát. Az állaton megkülönböztető jelzés – segítő állat –  azonban ő egyáltalán nem viselkedik olyan higgadtan és megfontoltan, ahogy ezektől a képzett jószágoktól megszokhattuk. Tépi magát a biztonsági őr kezéből, törne át a tömegen, minden áron fel akar menni a lefelé jövő mozgólépcsőn.

Elvesztett valakit, villan az eszembe, valakit, aki rá volt bízva és, aki a mozgólépcső tetején ugyanígy küzd a tömeggel. A kicsi ember és a kutya egymást keresik!  Pár percbe telik csak, már kísérik is le a törpe emberkét a lépcsőn a kutyájához. Az állat két lábra állva öleli a gazdáját, akinél így jóval nagyobb. Széttéphetetlen barátság az övék, látszik az ölelésükből, ami nem akar szétválni. Befut a metró, hömpölyög a tömeg, ők nem szállnak fel. Maradnak. Ölelik egymást.

 

Mivel számunkra az ilyen jelentéktelennek tűnő, ám annál szívmelengetőbb történések bizonyítékok arra, mégiscsak gyönyörű világban élünk, titeket is csak arra tudunk buzdítani, hogy járjatok nyitott szemmel. Hogyha pedig veletek történt hasonló és szívesen megosztanátok a világgal, írjátok meg nekünk az info@popupcafe.hu címre „ami az én napomat megszépítette” jeligével.

 
 

Ha tetszett a cikkünk, kövess minket Facebook-on is, itt!

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

cs2

Orosházára költözik az SOS Gyermekfalu

Mozambikban az ember kétszer sír – egy önkéntes beszámolója

Miért nincs a Feszty-körképen rigó? – bloggerünk kirándult a hétvégén

IMPRESSZUM ADATVÉDELEM FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEK KÖZÖNSÉGSZOLGÁLAT