jzs – 2014.06.26.
A hét beszélgetése sorozatunk első alanya Gulyás-Kis Attila, a Krimiestek kitalálója, működtetője, a vállalkozás motorja. Ahogy mondja, amit létrehoztak nem szabadulós, hanem szabadítós játék, miközben a résztvevők egy fiktív nyomozás alatt bejárják Budapestet – így egy kicsit „rácsodálkozós” is az élmény. Attila szerint a vállalkozás önmagát működteti, bár az egész alapját, magát a krimit ő írja. A műfajt, mint fogyasztó nem kedveli, inkább szépirodalmat olvas, leginkább pedig az foglalkoztatja, hogy le tudja írni, ami a fejében van.
– Gombamódra nyíltak meg Budapesten a különböző szabadulós játékok és be is jött – óriási sikere volt. A Krimiestek viszont mindezeket megelőzte. Hogy jött az ötlet?
– Úgy tudom, hogy az első szabadulós játék a Parapark volt, mi pedig velük nagyjából egyidősek vagyunk. Ellenben nálunk nem megmenekülni kell, hanem szabadítani, legalábbis a kezdetekkor ezzel az ötlettel indultunk. Az egyik játékunk kulcsszereplője például Rezső, a plüssmackó, aki állandóan fogságba esik, így őt kell megtalálni. Mindezt szabadtéren, itt Budapesten, bejárva a várost. A feladatot pedig nem időre kell megoldani, mindenki annyit bíbelődik vele, amennyit akar. De teljesen más a koncepció, mint mondjuk a Paraparknál, vagy annak mintájára épülő szabadulós játékoknál.
– Van még ezen kívül kétfajta programotok. Mik ezek?
– Az egyik a „Mozdulj ki és nyomozz”, ahol a városon végigsétálva egy bűntényt kell megoldania azoknak, akik ezt választják. Illetve van egy olyan verzió is, ami házibulikon tud nagyon szórakoztató lenni. Ebben az esetben amit a játékosok kapnak, az egy este forgatókönyve x személyre, attól függően, hányan akarják játszani. Mindenkinek elküldjük a szerepét, persze a másikról senki nem tud semmit. Viszont az egyikük értelemszerűen a „gyilkos” – már a történet szerint. Azt kell kideríteni, kicsoda. A sztorik az 1920-as évek maffiavilágában, vagy épp a Karib-tengeren egy kalózhajón játszódnak, úgyhogy elég izgalmasak.
– A forgatókönyves játéknál mindent a házigazda szervez?
– Igen, kap egy hetven-nyolcvan oldalas forgatókönyvet, amiben szó szerint minden benne van: tippek arra, hogy milyen ételeket szolgáljon fel, milyen zene legyen, illetve lépésről lépésre rögzítve van az is, hogy neki mit kell csinálnia.
– Ugorjunk vissza az elejére. Miért fogtál bele az egészbe?
– Voltam Írországban és úgy éreztem, meg akarom váltani a világot – ahogy mindenki. Valami pluszt akartam betenni a hétköznapokba, úgyhogy feltettem magamnak a kérdést: mi az, amit mindenki ismer és szeret? A játék. Persze ez még kevés volt, kellett bele némi izgalom, ez lett a krimi. Magát is formálta a dolog: valamikor 2010 végén a Scolar nevű könyvkiadóval közös nyereményjátékot indítottunk, majd felvetődött az ötlet, hogy ha már mindennek van „napja”, miért ne csinálnánk egyet a Krimifalóknak is. Ez így is lett, következő év februárjában volt az első a Gerbeaud házban és majd ezer ember eljött. Nagyon meglepődtünk.
– Hogyan kapcsolódtatok a nap programjához?
– Ott helyben tartottunk egy házi nyomozást a résztvevőknek. A történet ugye mindig adott: valaki meghal és ki kell deríteni, mi történt vele. Az embereknek házon belül kellett mindenféle jelet és nyomot megtalálni: mondanom sem kell, roppant népszerű volt. Mi ekkor határoztuk el, hogy kivisszük az utcára is a játékot, így született meg a „Mozdulj ki és nyomozz”. Ez pedig már három éve fut.
– Tegyük fel, hogy valaki benevez nálatok egy nyomozásra. Mi történik vele, mit kell csinálnia?
– Ebben a játékban mindig van egy fiktív halott, aki rejtélyes körülmények között meghal. A résztvevőknek pedig mindenféle feladatok megoldásával ki kell deríteniük a bűntény részleteit. Ehhez kiteszünk az utcára a város különböző pontjain bilincseken függő lapokat, amin rajta vannak a történet egyes részletei, illetve a következő lépés ahhoz, hogy az alkalmi nyomozók közelebb kerüljenek a megoldáshoz. Ebből összesen hetet kellett megtalálni, úgyhogy cirka másfél órás séta, mire a versenyzők megfejtik a bűntény körülményeit, tehát, hogy ki követte el, hol, mikor és hogyan.
– Van valami koncepció abban, hogy hová kerül a hét „nyom”?
– Persze, mi választjuk ki, hogy a játékosokat a város melyik részére akarjuk terelni. Nyilván általunk szépnek vélt tereket, szobrokat, emlékműveket, utcákat, épületeket keresünk, amitől kicsit „rácsodálkozós” lesz a séta. Többen mondták már, hogy turistának érezték magukat a saját fővárosukban. A hétköznapokban rengeteg olyan dolog mellett sétálunk el, amit érdemes lenne megnézni. Mi ezeket mutatjuk meg.
– Az egyes nyomozásokhoz gondolom más-más történetek tartoznak. Ki írja ezeket?
– A következő történik: elkezdek sétálni a városban kezemben egy fényképezőgéppel és jegyzetfüzettel. Ha épp olyasmit találok, ami megfog, megihlet, akkor kitalálok először egy útvonalat, aztán pedig magát a krimit. Tehát válaszolva a kérdésedre, én írom a történeteket. Ehhez tulajdonképpen nem kell semmi más, csak amiket felsoroltam. Így önmagát működteti a vállalkozás.
– Tudsz idézni egyet a sok krimi közül?
– „Szemer Csaba különcsége – vagy hogy is fogalmazott? – undora, már-már veszélyes mértékűre nőtt. Ha az undor tud nőni. Nem lehetett a sorsnak, vagy a rendeltetésnek, vagy akárminek tulajdonítani azt, ami három nap alatt történt vele. Egyedül hagyták, kirúgták, letudták, megsemmisítették. Koraeste volt, mikor hazaért, átöltözött, ideges mozdulatokkal tett-vett a lakásban. Kiesett a kezéből a teli teáskanna is, de már csak nevetni tudott ezen. A csengő rekedt hangja kitisztította picit az elméjét, felkelt, kinyitotta az ajtót. A látogató rávetette magát Csabára és a dulakodásban megtántorodtak és elestek. Szemer Csaba nem mozdult többé”. Ez például az egyik játék a kiinduló keretsztorija.
– Ezek nagyon összetett történetek: egy izgalmas krimi kitalálásához nagyon sok kreativitás, logika, tehetség kell. Plusz ahhoz is, hogy mindezt jól leírja valaki. Sosem foglalkoztál írással ezen kívül?
– Képzelőerőben sosem volt hiányom. Viszont ezek nem a klasszikus értelemben vett „jó írások”, nálam sokkal tehetségesebb krimi-írók is vannak. Ellenben rengeteget olvasok, aminek egyik vonzata, hogy az ember megtanul fogalmazni is.
– Krimit olvasol?
– Isten őrizz! Inkább szépirodalmat.
– Mit olvastál legutóbb?
– Nádas Péter: Párhuzamos történetek. Már harmadszorra.
– Visszatérve a játékra. Magyarok vagy turisták jelentkeznek rá többen?
– Jellemzően inkább magyarok, mivel a külföldiek még nem nagyon ismerik. Hozzáteszem, igazán sokan még itthon sem tudnak róla, de mindig vannak, akik rákattannak és nagyon megszeretik. Három év alatt körülbelül negyvenezer embert mozgattunk meg a nyomozós játékokkal és sok a visszatérő is.
– Gondoltál arra valaha, hogy ilyesmivel szeretnél foglalkozni?
– Soha! Mezei logisztikus vagyok. Nekem nehéz lett volna elhelyezkedni olyan piacon – frissen kikerülve a padból – ahol elvárás az ötéves tapasztalat. Inkább kimentem Írországba légiutas-kísérőnek három évre. Utána hazajöttem és valahogy kialakult ez az egész.
– Mennyi idő alatt jutott el odáig a Krimiestek, hogy fenn tudod tartani magad belőle?
– Nagyjából másfél év kellett hozzá. Viszont a lehetőségek még mindig végtelenek: nagyon kevesen ismerik és mint mondtam, óriási a fantáziám.
– Hogyan lehet titeket megtalálni?
– Egyrészt a honlapunkon (www.krimiestek.com), másrészt a legnagyobb közösségi oldalon – természetesen -, harmadrészt pedig szájról szájra terjed a hírünk, nagyon sokan valaki mástól hallottak róla és nem az interneten bukkantak rá.
– Mivé nőheti még ki magát a vállalkozás?
– Igazából már nagyon sok elismerést kaptunk, ami számomra abban merül ki, hogy visszajárnak az emberek, mert akarnak és szeretnek játszani. Amit én profitálok belőle, talán annyi, hogy minden történet megírásakor kicsit magamhoz is közelebb kerülök, vagy inkább lépek egyet az önismeret útján, ha egyáltalán van ilyen. Mondhatni személyiségfejlesztő hatása is van.
– Szeretsz írni?
– Abszolút. Jót tesz nekem, ha írok. Ilyenkor nem érdekel, hogy mennyire jó vagy rossz, amit papírra vetek, inkább az foglalkoztat, hogy el tudjam mondani, ami a fejemben van.
[facebook_like_button]
