jzs – 2014.09.24.
Kényszerszinglik címmel vetítették tegnap az M1-en a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom kezdeményezésére készült “dokureality-t”. A címből is levonható a következtetés, hogy a nagyjából egyórás filmben leginkább arra szeretnék megtalálni a választ a szereplők és az alkotók is, hogy miért nincs párja annak, aki tulajdonképpen szeretne. Sőt, ezen túl házasodna és gyermekeket is nevelne.
Skrabski Fruzsina és Kopp Krisztina dokumentumfilmjét a téma szakértőivel és komoly kapcsolatra vágyó egyedülálló fiatalokkal forgatták, amolyan “valóságshow” stílusban, annak ellenére, hogy a tévés műfaj eddig nem az igényességéről volt híres. Az alkotók viszont úgy gondolták, a társkeresés olyan téma, ami majdnem mindenkit érdekel, így adott volt, hogy nem fikción, hanem valós eseményeken keresztül mutatják be, mit kezd egymással egy átlagos, huszonéves fiatal nő és férfi például egy átlagos randihelyzetben.
A tematika a következő volt: a film főszereplőire társkereső oldalakon, a Facebookon elhelyezett hirdetések segítségével akadtak rá. Összesen húszan jelentkeztek, közülük választottak ki hatot. Csak olyanokat hívtak be a válogatásokra, akik komoly kapcsolatra, házasságra, gyerekre vágytak, majd a jelentkezők bemutatkozása után a stáb megszavazta, hogy melyik hat fiatal kapjon lehetőséget.
Számított, hogy az illető mennyire karakteres, jól tud-e beszélni és szerethető figura-e. Skrabski és Kopp szerint a filmben látható hatosfogat egyáltalán nem egynemű: vannak közöttük vidéki és budapesti szereplők, jómódúak és kevésbé jómódúak, valamint mindegyikük egész más családi háttérrel rendelkezik. A filmben ezt természetesen nem hangsúlyozták, mivel ez a téma szempontjából nem fontos.
Az összesen hat jelentkező közül ketten gyakorló hívők voltak, akiknek – elmondásuk alapján – fontos volt, hogy a párjuk is vallásos legyen. Egyébként valóban a legkülönfélébb karaktereket válogatták össze: volt köztük agrárközgazdász, média szakos egyetemista, testőr, újságíró, idegenvezető és grafikus.
Különféle szituációkban kellett ismerkedniük, amiből később Ötvös Ágnes mentálhigiénés szakemberrel próbáltak meg tanulságokat, következtetéseket levonni. Az optimális végeredmény természetesen az lett volna, hogy mindhárman párra találjanak, ennek ellenére a végén egyikük sem lelte meg a másikban a megfelelőt. Roppant hasznosnak tűnt azonban az, hogy az egyes szituációkban magukat visszanéző résztvevők látták, hogyan viselkednek az ellenkező nemmel, illetve megismerhették azok félelmeit, kétségeit és véleményét is az egyes reakciókról.
Íme néhány tanulság, amiket mi vontunk le, nem kizárólag a szereplőkről, inkább az ő viselkedésük alapján (miután megnéztük a filmet):
– kívülről nézve is borzasztóan idegesítő, amikor értelmes, fiatal lányok egy buliban csoportba tömörülve a férfiak minden gesztusán hangosan vihognak, majd szinte megbonthatatlan egységben egymással táncolnak majdnem egész este
– sosem szabad elsőre ítélni (pláne nem egy szombat esti buliban tanúsítottak alapján) – a szereplők szinte mindegyikéről kiderült, hogy amit elsőre gondolnánk róla, korántsem fedi a valóságot
– az előző megállapítás folyománya, hogy lehetőséget és teret kell adni az értelmes beszélgetésnek, amire, megdöbbentő módon az átlagos fiatalok többsége egész egyszerűen nem képes. Nem tudunk kommunikálni egymással. Tényleg döbbenet.
– az egyik legérdekesebb megállapítás: szinte minden résztvevőnek (amikor arról kérdezték, milyen lenne az ideális partner) feltétele volt, hogy az illetőnek a sajátjához hasonló értékrendje legyen. Ami kiderült: többnyire nem vagyunk tisztában azzal, milyen a saját értékrendünk.
– az előző megállapítás folyománya: nagyon határozott elképzelésünk van az ideális partnerről, egész listánk az elvárásokról, amikből nem akarunk engedni egy centit sem, viszont magunkkal szemben jóval kevésbé vagyunk kritikusak
– a legtöbbször nem vagyunk tisztában azzal, milyen benyomást kelt a frizuránk, öltözködésünk, gesztusaink – általában a külcsín nincs összhangban a belbeccsel, ami sajnos, sok egyéb más jel mellett arra enged következtetni: egyáltalán nem ismerjük még saját magunkat sem
– az önbizalomhiány népbetegség
– a fiúknak még mindig az a lány szimpatikus, aki kedves, érdeklődő, motivált, van életcélja és meg lehet benne bízni – szemben az emancipált, határozott, nagyhangú, “egyszerélünk” típusú felfogással
– a lányoknak nem jön be, ha egy pasi “macsósan” viselkedik, pontosabban kapásból bizalmatlanok lesznek vele szemben
– a végső s egyben utolsó konklúziónk pedig: beszélgetni kell egymással értelmes dolgokról – a megismerésnek még mindig ez a leghatékonyabb és legegyszerűbb módja. Ez viszont a többségnek nehezére esik, mivel nem tudják, hogyan kell kommunikálni.
A Kényszerszinglik című filmhez elég szkeptikusan álltunk hozzá, hiszen ebben a témában olyasmit készíteni, ami nem erőltetett és mesterkélt, igazából nagyon nehéz. Mégis, furcsa módon (az utolsó, anyakönyvvezetős jelentet leszámítva) nem éreztük magunkat kényelmetlenül a képernyő előtt, sőt, a film kifejezetten fontos és élő problémákra mutatott rá, amit érdemes lenne megszívlelnie mindenkinek, aki a témában érintett.
Akit pedig érdekel a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom munkája, vagy netalántán párkereső programjaik, bátran tájékozódjon a honlapjukon.
[facebook_like_button]
