ja – 2014.08.07.
“Talán nincs is olyan rokonunk, akit az elmúlt száz évben nem érintett volna a háború szörnyűsége. Ez egy olyan élmény, ami mindannyiunk életében jelen van, sokszor nem kimutatható emlékképekben. Nagyon fontos küldetésünk ezzel szembenézni” – Sólyom Anna mosolygós szemű, vidám lány, filozófus végzettséggel. Párnafilozófia címmel könyvet írt, nem csak a korosztályának, sokakat foglalkoztató kérdésekről. Olvasmányos stílusa miatt gyorsan sikeres lett, most is a legnépszerűbb kötetek polcán van a boltokban. Anna járja a világot, tanult Amerikában, élt Chilében, jelenleg Spanyolországban dolgozik. A Hét beszélgetése.
– Mivel foglalkozol Barcelonában?
– Business development–tel, ami tulajdonképpen üzletépítést jelent. Egy választási rendszerekkel foglalkozó privát cégnek dolgozom.
– Nem kifejezetten filozófus munkakör.
– Valóban, de gondolkozom más utakon is. Például szeretnék döntéshelyzetben lévő vezetőknek olyan képzéseket, tréningeket tartani, ahol új módszereket tanulhatnak arról, hogyan tudják az alkalmazottaikat motiválni, hogyan tudnak nekik minél ideálisabb, emberközpontú munkakörnyezetet biztosítani. A vezetők kilencven százalékban ugyanis nem tudnak az alkalmazottaikkal jól kommunikálni, mert bár többnyire jó eladási menedzserek, szoftverfejlesztők vagy marketingesek, embereket egészen más igazgatni. Más képességeket kell edzeni hozzá. Van egy képzés – vagyis egy módszer – aminek az a lényege, hogy szakértő trénerek cégvezetőket tanítanak tudatos hozzáállásra, valamint akár kettő-öt percben elvégezhető meditációra. Komoly neurológusok kutatják az Egyesült Államokban és máshol is, hogy a meditáció hogyan hat az érzelmi állapotra, az érzelmi intelligenciára, a stressz kezelésre, a teljesítményre. Ennek alapján kidolgoztak egy programot, ami kontrolcsoportokkal igazoltan, pozitív változást eredményez egy olyan munkaközösségben is, ahol az emberek nem szívlelik egymást vagy motiválatlanok. Én egy San Francisco-i képzésre jelentkeztem, ahol jelenleg várólistán vagyok.
– Ezzel párhuzamosan egy különleges masszázsformát, a craniosacralis manuálterápiát is megtanultad nemrég Magyarországon. Hogyan függ ez ezzel össze?
– Úgy, ahogy a tánc, a jóga, vagy bármilyen sport. Nagyon benne élünk a fejünkben és kizárólag gondolatban próbáljuk eldönteni hogyan menjünk tovább, hogyan működjünk. Elfelejtettünk érezni, nem vagyunk összekapcsolódva sem a testi érzetünkkel sem a lelkünkből eredő érzésekkel. Különböző sportok, manuálterápia, vagy masszázs alkalmazásával újra rátalálhatunk a stabilitásra. Ezek eredményesen csökkentik a fizikai stresszt, ami úgy raktározódik el a testünkben, hogy észre sem vesszük.
– Te használsz valamilyen technikát?
– Jógázom és egy mozgás meditációt gyakorolok, aminek 5 Ritmus (5 Rhythms) a neve. Ez egy szabad tánc, aminek a lényege, hogy engeded a testedet megmozdulni úgy, ahogy szeretne és ezt nem a fejedben döntöd el, inkább az ösztöneidre hagyatkozol. Amolyan belső utazás. Szoktam járni masszőrhöz is, mostanában shiatsu masszázsra, és nagyon szeretem. Itt a kezelés a sportmasszázsokkal ellentétben ruhában történik és kilazítja az egész testet. Emellett pedig sportolok is. Rájöttem, ha nem mozgok rendszeresen, előbb-utóbb beteg leszek. Ezért futok és úszom.
– Erről írsz a könyvedben is. Miről szól a Párnafilozófia?
– Arról hogyan lehetünk boldogabbak. Van benne jó sok filozófia – hiszen filozófus vagyok – de filmekről, táncról, ősökről és családról is írok.
– A saját tapasztalataidat osztod meg az olvasókkal?
– Részben igen. Már az egyetemen is az hozott lázba, hogyan lehet a filozófiát kidobni a piactérre, ahogy az ókori görögök tették. Mert mindenki filozofál, abban az értelemben, hogy reflektál az életében arra, amin változtatni kellene.
– Sokat foglalkozol a család szerepével az egyén életében. Hogyan befolyásolja a múlt a jelenünket?
– Nem különálló létezők vagyunk, hanem kapcsolatban állunk saját magunkon kívül a körülöttünk élőkkel is, legbensőségesebben a családunkkal. Ennek a családnak a története hatással van az életünkre. Talán nincs is olyan rokonunk, akit az elmúlt száz évben nem érintett volna a háború szörnyűsége. Ez egy olyan élmény, ami mindannyiunk életében jelen van, sokszor nem kimutatható emlékképekben. Nagyon fontos küldetésünk ezzel szembenézni, mert akkor megértjük a szüleinket, nagyszüleinket, hogy miért éltek úgy, ahogy. Rájövünk mi az a stressz, ami végighúzódik az egész családi történetünkben és amiről nem tudunk beszélgetni. Ha ez napvilágra kerül, akkor kimondhatóvá, eltüntethetővé válik és megteremtődik egy olyan új lehetőség, ami eddig még nem volt. Ez a változás új és jó dolgokat tud hozni és segít előre lépni, ha egy helyzetben megrekedünk.
– Legtöbbször azzal a családi régmúlttal kell szembenéznünk, aminek mi személyesen nem is voltunk részesei. Miért gondolod azt, hogy ez a boldogság felé vezető utunk egyik alapköve?
– Az élet ajándék. Akár akartuk, akar nem, ezt kaptuk a szüleinktől, akik pedig az ő szüleiktől kapták és ezért sokszor nagyon nehéz hálásnak lenni, főleg akkor, amikor úgy érezzük, még az ág is húz minket. Nekem viszont az a tapasztalatom, hogyha bevállaljuk a családtagunk nehézségeit – sokszor öntudatlanul -, azt szeretetből tesszük és ez a szeretet a legnagyobb erőforrás családunk rendszerén belül és a saját életünkben is. Mondok erre egy példát. Amikor a nagypapa hazajött sok sok szenvedés, nélkülözés, borzalom után a háborúból, akkor már nem tudott érezni, mert nem maradt szíve, amivel érezzen. Nem maradt benne érzés. Ez egy tragédia. De élte tovább az életét, ahogy tudta és őt ezért el kell ismerni ebben az állapotában is. Lehet, hogy nem tudta megadni azt, amire szüksége volt akár a feleségének, akár a gyermekeinek, de azt megadta, amit tudott és ezáltal vált lehetségessé, hogy mi ma itt legyünk. Ez egy lélektől lélekig élő folyamat és ez az, amit mi is továbbviszünk. Nagyon sokszor úgy megyünk bele a kapcsolatainkba, hogy nem tudjuk, a másiktól mit akarunk, mit szabad tőle elvárnunk, sőt, fogalmunk nincs, hogy magunktól mit kell elvárnunk, és hogy ezek a megkövesedett családi harcok hogyan formálják a saját elképzeléseinket.
– Hogyan lehet a múltat ilyen formában megváltoztatni?
– Sok módszer van, amiről írok a könyvemben, többek között a családállítás, vagyis a Hellinger-féle családterápia. Hellinger katolikus szerzetes volt, aki sokat foglalkozott családokkal. Elmélete szerint a lélek szintjén törzsekben, lélekcsoportokban élünk, ez a család. Gyerekként ezt a mátrixot nagyon érezzük és sokszor a család által ránk tudattalanul kirótt szerepet próbáljuk beteljesíteni. A családállítás folyamatában a szereplők, mint egy színházban felállnak a színpadra és tulajdonképpen semmi mást nem csinálnak, mint igyekeznek megtalálni a helyüket. Itt is fontos figyelni arra, hogy mit érzünk fizikailag a testünkben és ezt kommunikálni kifelé. Valakinek nagyon jól használ ez, valakinek egyáltalán nem. Nekem sokat segített. Nem megváltoztatni a múltat, hanem felismerni, és megérteni.
– A mai fiatalokra sokszor jellemző önbizalomhiánynak is ez a gyökere?
– Az alacsony önértékelés szerintem Kelet-Közép-Európára – és más, hasonló történelemmel rendelkező régiókra – jellemző kulturális sajátosság. A posztszovjet államoknak jellemzője, hogy az emberek nem bíznak egymásban. Munkám során különböző választási rendszereket figyeltem meg. Angliában például úgy szavaznak, hogy nem kell semmilyen igazolványt bemutatni, mert nincs is személyi igazolvány. Bemegy az illető, és egyszerű bemondásra történő azonosítás után a szavazóhelyiségben ceruzával húzza be az x-et. Amikor ezt megláttam nagyon megdöbbentem. Ott egyszerűen eszükbe sem jut az embereknek, hogy mindezzel visszaélés történhet. Mi pedig elképesztő módon fel vagyunk készülve választási csalások garmadára.
– Ennek oka a történelmükben keresendő?
– Mi évtizedekig éltünk egy totalitárius rendszerben. Az a generáció, aki így élte le az életét, nem fog egyik percről a másikra megváltozni. Abban a rendszerben azt tanultuk meg, hogy nem szabad a másik emberben bízni, nem mondhatok akármit az utcán, de még a kávézóban sem. Kialakult egy olyan közeg, ami nem engedi meg a szabad önkifejezést, ahol csak bizonyos módokon lehet viselkednem ahhoz, hogy engem elfogadjanak. Pedig ez így nem természetes, hiszen nem vagyunk egyformák.
– A tőlünk nyugatabbra élő fiatalok felszabadultabbak?
– Voltam 2013-ban Floridában egy csapatépítő képzésen. Meghívtak egy motivációs előadót, borzalmas volt az előadása számomra, talán azért, mert én közép-európai vagyok. Megjegyzem az amerikaiak roppantul élvezték. Az előadó elmesélte, hogyan mutatta be hónapokkal azelőtt egy oroszországi képzésen a résztvevőknek az úgynevezett „standing ovation”-t, ami egy angol kifejezés, azt jelenti, hogy mindenki állva tapsol téged. Felhívott a színpadra egy fiatal lányt, aki persze még életében nem tapasztalt ilyesmit. Sok amerikai embernek valószínűleg teljesen máshogy csapódik le ez az élmény: ez a nő elkezdett sírni. Az ugyanis, hogy el tudd fogadni a standing ovation-t, csak azért mert az vagy, aki vagy, nos ez a mi kultúránkban nem működik. Nálunk nagyon komoly dolgokat kell letenned az asztalra azért, hogy elismerjenek. Nagyon nagy kulturális különbségek vannak, ezzel együtt persze a nyugaton felnőtt embereknek is megvannak a kihívásai.
– Ezért döntöttél úgy, hogy külföldön fogsz élni?
– Azért mentem el, mert megelégeltem azt, hogy itthon csak túlélek. Spanyolországban most azt tanulom, hogyan lehet a mindennapokban máshogyan létezni. Ott is hasonló problémák vannak, mint itthon, de az emberek kedvesebben állnak egymáshoz, nyitottabbak, mosolyogva rád köszönnek az utcán. Megengedőbbek. Adnak időt és lehetőséget arra, hogy élvezzed az életet.
– Tervezed, hogy hazajössz?
– Még nem. Még nem változtam annyit, hogy ezt a mentalitást teljesen magamévá tegyem és ezzel tudjak itthon élni.
– Miért lettél filozófus?
– Mert lusta voltam. Ez persze csak vicc. Mindig kerestem a választ arra, hogy mi dolgunk a világban, miért vagyunk itt és nem volt körülöttem senki, aki ezekre a kérdésekre meg tudott volna felelni. A filozófia benne van a mindennapokban és sokat segít a jelenlegi munkámban is. Adott egy olyan analitikus gondolkodást, amivel sokkal egyszerűbben meg tudom érteni az engem körülvevő világot. Az egyetemen is ezt éltük át: bármiből lehet filozófiát csinálni.
– Dolgoztál a szakmádban?
– Elkezdtem egy doktori képzést Chilében, amit nem fejeztem be. Egy évet voltam kinn aztán hazajöttem. Azóta más területen dolgozom.
– Mert nem találtál munkát?
– Miért, mit csinál egy filozófus?
– Ezt akartam megkérdezni…
– Az én álmom, hogy kastélyfilozófus legyek, aki ül és magyarázza a világot a körülötte lévőknek. Ami persze csak egy álom. Vannak filozófusok, akik könyvet írnak, vannak kutatók, akik az akadémiai életpályát választják és oktatnak és vannak pályaelhagyók, mint én is. De ahogy egy orvos is mindig orvos marad, egy filozófus is mindig filozófus lesz, bármit is csinál.
– Hányan jártatok az évfolyamba?
– Ötéves a képzés, harminc-negyvenen végeztünk. Rengeteget kellett olvasni és nem volt könnyű egy – egy olyan gondolatmenetet átvenni, megtanulni, amit nem éreztem a sajátomnak. Nehézséget jelentett az oktatásnak az a jellemzője is, hogy mindig azzal kezdtük mi volt a múlt, hogyan csinálták az ókori görögök. Tehát még mielőtt megtanulok gondolkodni, meg kell tanulnom más hogyan gondolkodott. Ezzel pedig vissza is kanyarodom az önértékelés kérdéséhez. Ugyanez történik gyerekkorban is. Gyermekként még mielőtt megtanulnám ki vagyok én, már meg kell tanulnom kivé kell lennem. Valószínűleg egészen más ember lennék magamtól, mint amit a körülöttem lévők tőlem szeretnének. Erre nagyon jó példa, hogy engem a nagymamám leszoktatott a balkezességről. Elvittek hozzá a szüleim két hétre, és mire értem jöttek már jobb kezes voltam. Azóta persze megtanultam újra írni a bal kezemmel.
– Fontos volt, hogy visszanyerd az eredeti állapotot?
– Igen, mert nem szeretem valamire helyből azt mondani, hogy ez rossz. Nagyon sokfélék vagyunk, nagyon sokféle motivációnk van és elképesztően nem értjük egymást, hogy ki, mit, miért csinál. Nem vagyunk őszinték saját magunkkal sem, szerepeket veszünk fel, csak azért, hogy szeressenek. Én abban hiszek, hogy mindennek van jó oldala. Nem lehet tudni például, hogy egy betegség, egy rossz dolog, ami megtörténik mire lesz jó nekem, mire fog megtanítani. Katasztrófa, amikor egy halálos betegség kiderül, de biztosan van a lélek szintjén egy olyan tanítása, amire ott és akkor szükségünk van.
– Ez filozófia vagy hit Istenben?
– Ez világnézet. Az istenhit nagyon tág fogalom. Valamilyen formában mindenkinek saját istene van, még az ateistáknak is. Én hiszek abban, hogy van a dolgoknak oka és célja.
– Mi az ok és mi a cél?
– Erről minumum öt embert kellene megkérdezni, egy buddhista szerzetest, egy iszlámhívőt, egy keresztényt, egy zsidót és a keleti filozófiák képviselőit. Ha őket leültetnénk egy asztalhoz, hogy békében beszélgessenek, akkor megtalálnánk az okot és a célt. A könyvemben sokat írok hitről és Istenről, de arra tudatosan vigyázok, hogy egyik vallást se emeljem a másik fölé, mert egyik ember sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Az pedig korunk tragédiája, hogy az emberek Isten nevében ölik egymást. Az „Isten” szó jelentése kizárja a rossz fogalmát. Ő az Abszolút, a Jó, a Végtelen, Isten a Szeretet. A Szeretet nevében ölni képtelenség. Az élet minden formában szent.
– Neked mi a célod?
– Az, hogy boldog legyek. Tizenévesen eldöntöttem, hogy meg akarok tanulni szeretni. Az életemmel pedig egy másik lehetőséget szeretnék mutatni a környezetemnek. Azt, hogy lehet békében is élni.
[facebook_like_button]
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Fonalból horgolt álmok – bemutatkozik Szakmáry Zsófi és a Mandulaművek
A Hét beszélgetése Pap Ilona ékszerkészítővel
Nekem a művészet a legegyszerűbb és legizgalmasabb út
MÉG TÖBB INTERJÚ