JZS-2014.06.22
Minden érzékszervünkre hatott a budapesti Múzeumok éjszakája, ahol Hajós András megtanított minket dalt írni, elveszhettünk Derkovits Gyula belső atmoszférájában, Barabás Lőrinc pedig szinte letrombitálta a képeket a falról, egyedülálló muzikális térré alakítva összeszűkült világunkat. A Magyar Nemzeti Galériában jártunk.
Több mint háromszáz helyszínen zajlott tegnap éjjel országszerte a Múzeumok éjszakája, immár tizenkettedik alkalommal. Természetesen ékes fővárosunk is bezsongott, a bőség zavarában pedig – csak viszonyításképp: Budapesten és vidéken csaknem négyezer programmal készültek a kiállítóhelyek – mi egyetlen helyszínre koncentráltunk: birtokba vettük a Budai várat.
A Magyar Nemzeti Galéria hivatalosan este hat órától várta a nagyérdeműt, gondosan összeválogatott programkínálatával pedig a zene és a képzőművészet metszéspontjait helyezte fókuszba – abszolút sikerrel. Az idelátogatók mindenből kaphattak egy kis szeletet, az est megálmodói ugyanis olyan repertoárt állítottak össze, ami minden érzékszervre hatott.
A Galéria kapuján belépve, nagyjából este hét körül egy új világ tárult elénk: a termek egyetlen összefüggő közösségi térré alakultak, befogadva minden korosztályt, hozzáértőket és egyszerű érdeklődőket egyaránt. Külön turistacsoportokat vonzott már önmagában az a tény is, hogy erre az egyetlen éjszakár az intézet megnyitotta a Kupola Panorámaterászát.
A mi esténket viszont egyértelműen Hajós András nyitotta meg, aki mindenáron arról akarta meggyőzni közönségét, hogy a dal- és dalszövegírásnál tulajdonképpen nincs is egyszerűbb feladat a világon: bárki képes rá. Az alkalmi gyorstalpalóhoz a Modern Art Orchestra Session adta az aláfestést, akik a humoristával karöltve valóban meggyőztek minket arról, hogy a „jazz a szabadságról szól”, dalt pedig tulajdonképpen percek alatt lehet komponálni. Az est legmaradandóbb felkonferálása is ekkor hangzott el: „a következő számot Ella Fitzgerald énekelte előttem, de ő belehalt” – Hajós András szerint.
Tovább hömpölyögve a tömeggel a Derkovits – A művész és kora című tárlat felé vettük az irányt, ahol Büki Barbara művészettörténész kalauzolta körbe az egyéni művészetéről híres festő és grafikus iránt érdeklődőket. Az áprilisban nyílt kiállításnak nem kevesebb célja van, minthogy eloszlassa a Derkovitsról kialakult téves beidegződéseket: „a művész egyáltalán nem nevezhető elszigetelt festőzseninek, még kevésbé a ’proletár munkásosztály kiemelt alkotójának’” – magyarázta Büki Barbara.
A tárlat célja, hogy Derkovits Gyula emberi oldalát mutassa be csaknem kétszáz, a festő saját munkáin és kortársainak festményein, fotóin, grafikáin keresztül, új kontextusba helyezve a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb magyar alkotójának munkásságát.
A gyűjtemény több személyes tárgyat is felvonultat, így például olyan kagylóhéjakat is, amiben a művész festékeket kevert, de gyerekkori fotók és korabeli feljegyzések is színesítik a kiállítást. A tárlat egyik kiemelkedő darabja az Én és a feleségem című önarckép, ami belátást enged a művész belső, bizalmi atmoszférájába, alátámasztva ezzel a modern nyugat-európai stílusirányzatokat ötvöző Derkovits mély és bensőséges viszonyát feleségéhez, Dombai Viktóriához.
A kiállításon végigandalogva Barabás Lőrinc utánozhatatlan dimenziójába érkeztünk, aki ezúttal is tanúságot adott arról, hogy ő önmagában a két lábon járó, nagybetűs Zene. A produkcióban a hazai jazz színtér kiemelkedő alakja egy loop station segítségével trombitája hangját sokszorozta meg, különböző zenei funkciókban. Zajok, zörejek, a hangszer ritkán hallott, hallatott effektusai keveredtek groove-os témákkal, harmóniákkal, olykor könnyedebb, olykor progresszívabb dallamokkal.
A Barabás Lőrinc Trió a maga disszonanciájával végérvényesen lekerekítette az estét: a művész szinte letrombitálta a képeket a falról, egészen egyedülálló muzikális térré alakítva ezzel a Magyar Nemzeti Galériát.
A kábulatból ocsúdva a Nemzeti Táncszínház felé vettük az irányt, ám útközben alkalmi kórusba botlottunk: a Moon River Frank Sinatra-i magasságokba emelte az utánozhatatlan dunai panorámát.
Az esténket végül a Táncszínház előtti tűzzsonglőrök előadásának látványával zártuk, ám a Várban tovább folytatódott a kulturális feltöltődés: a Múzeumok éjszakáján hajnali kettőig tartott a pezsgés.
Egy biztos: jövőre is ott leszünk!
[facebook_like_button]
