[facebook_like_button]
A gyászszertartások minden emberi kultúrában, minden korban különös hangsúlyt kaptak, tehát az ember a legkülönfélébb módokon rója le tiszteletét elhunyt szerettei előtt. Arra viszont nincsen megfelelő mód és aktuális életszakasz, hogy a gyermekeket felkészítsük például a nagyszülők vagy más, szeretett családtag elvesztésének tényére.
Általában a családunk minden tagját szeretnék megkímélni a rossz élményektől, így azoktól a behatásoktól is, amelyek a halállal összefüggenek. Van, aki úgy gondolja, ha nem mondja ki konkrétan mi történt, semmissé teheti a csemete szemében a tényt. Így ha „senki nem hal meg” csak elutazik vagy elköltözik, akkor feltételezhetően annyira nem súlyos a veszteség érzése sem. Nem árt azonban tudni, hogy a gyermek általában tökéletesen tisztában van a tényekkel, még akkor is, ha nem kommunikál róla, aminek több oka lehet: egyrészt mert nem képes szavakban önteni érzéseit, másrészt nem is akar róluk nyíltan beszélni. Ne hazudjunk Valamilyen formában mindig tájékoztatni kell a gyerekeket arról, hogy valójában mi történt, tehát a felnőtteknek kell segítséget nyújtani nekik. A feldolgozatlan gyász éppúgy lelki károsodáshoz vezethet, így semmi értelme a csúsztatásnak.
A leghasznosabb, ha a gyermekeknek a lelki fájdalmak feldolgozásához stratégiákat javasolunk. Nagy segítség lehet, ha van egy lépésről-lépésre irányt adó panel, ami a kiskorú személyiségének megfelelően oldja a feszültséget a különböző állomásoknál. A gyászfeldolgozás megkönnyítése: kommunikáció Sok szülő bizonytalan, hogy beszélhet-e egyáltalán gyermekének őszintén a halál tényéről. Általában inkább kikerülik ezeket a témákat, viszont adódik olyan szituáció, amikor kénytelen egy-egy családtag szembesíteni a kiskorút a halállal. Lényeges azonban, hogy hány éves gyermekről beszélünk, hiszen az elmúlás ténye teljesen eltérő jelentést hordozhat más-más életszakaszban. Hat-hét éves korig minden megmásíthatatlan tény visszafordítható, tehát a halálból „vissza lehet térni”.
Az óvodáskorúak gondolatában a halott saját akaratából újra élhet közöttünk, hiszen számára a felnőtt egy mindenható lény, aki szabad akaratából jön-megy. A gyermek ebben az életkorban még nem tud megküzdeni azzal, hogy az elmúlás végleges, ugyanis nem ismeri ezt a fogalmat. Nyolc, kilenc éves korára azonban már megérti, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. Ebből a felismerésből fakadnak később azok a szorongások, amelyet a szülők nehezen tudnak megmagyarázni és kezelni. Például nem szeretne egyedül maradni, fél a sötétben, bekéredzkedik a szülők ágyába – ezek mind a szavakban nem kifejezhető, haláltól való félelem megtestesítői.
Fontos felismerni a reakciókat, mert a gyermeknek ilyenkor nagy szüksége van a szülőkre, hogy szeretetükkel átsegítsék őket a problémákon. A kiskamaszoknál (10-12 év) már más a helyzet, hiszen náluk a halálfélelem az élettől való félelem. Az önállósodás, a nyiladozó szexualitás, a sokféle kötelezettség mind-mind egy pici halál, hiszen a gyermekkor végét jelzik. Hogy mondjam el neki?
Természetesen sehogy sem könnyű elmagyarázni a gyermeknek, hogy mit jelent a halál ténye. Ha ködösítünk, legfeljebb hamis képzetet ébresztünk benne, s meglehet, hogy azokat saját képzeletével egészíti ki. Igyekezzünk tehát minél tényszerűbbek maradni. A kisgyermek fel tudja fogni, hogy a szeretett személyt soha többé nem fogja látni. Ha viszont áltatjuk, hogy kórházban van vagy messzire utazott, képtelen lemondani róla és nem tud elszakadni érzelmileg az eltűnt személytől, a hosszú és okafogyott várakozás pedig újabb traumákat és csalódásokat okozhat.
Magáról a halálról is beszélgethetünk a gyermekekkel: arról, hogy egyszer mindenkinek véget ér az élete. Ha rákérdez, mondjuk nyugodtan, hogy egyszer az ő élete is véget ér, de az olyan távol van, hogy elképzelni sem lehet. Még akkor is beszélgessünk az elvesztett személyről, ha nagyon felzaklatja a gyermeket a téma, hiszen a megrendülés fontos eleme a pótolhatatlan veszteség feldolgozásának. Kérdezzük, hogy vélekedik ő maga a halálról, engedjük, hogy beszéljen szorongásairól.
A sírás az érzelmek természetes kifejezése és a feszültségcsökkentésnek egy igen fontos módja. Saját gyászunkat se rejtsük el gyermekünk elől. Ha nem marad egyedül a fájdalmával, sokkal könnyebben éli meg ezt a helyzetet. Előfordulhat az is, hogy a gyermek annyira megrendül, hogy nem vesz tudomást a halálesetről, ami sokáig, olykor felnőtt koráig meghatározója lehet minden kapcsolatának. Különösen a szülő elvesztésekor jelentkezhet ilyen reakció, hiszen a szüleitől tanul meg szeretni és ezt a mintát viszi át minden társkapcsolatára. Ilyen esetekben a gyermek bizalmatlan lehet és távol fogja magát tartani a meghitt kapcsolatoktól.
Tudat alatt is élni fog a gyanúperrel, hogy ha valakit megszeret, az éppen úgy elhagyja, ahogyan azt már egyszer fájdalmasan megtapasztalta.
A legfájdalmasabb gyász: a szülő elvesztése. A mindenhatónak és örökéletűnek hitt anya és apa elvesztése az egyik legnehezebben leküzdhető trauma., mivel a legnagyobb biztonságot nyújtó személy sem „megbízható” többé. Nincs olyan gyermek, aki ne élt volna át hirtelen feltámadó haragot, indulatot, akár gyűlöletet is a szüleivel szemben. Ekkor sokan sértettségükben akár gondolhatják: „Bárcsak meghalnál!”, így hát könnyen azt hiheti, hogy a veszteség saját magának köszönhető.
Néha maguk a szülők is vétkesek ebben, hiszen észre sem veszik, amikor kiszalad a szájukon: „Te leszel a halálom!”, „A sírba viszel!”. Ha egy gyereket a bűntudat kínozza, nyugtassuk meg: a harag nem mond ellent a szeretetnek. S afelől is meg kell nyugtatnunk, hogy a szülő szerette őt és sohasem haragudott rá igazán. Összességében a gyász egy rendkívül fontos lelki folyamat, így ne rejtsük el a gyerekek elől. Ez lehetővé teszi, hogy ők is túljussanak a halálon. A gyász az élet része. Még az egyéves gyerek is tud gyászolni, ha hagyják. Ne ijedjünk meg, ha ezt érzékeljük rajta: gondoljunk arra, hogy egészséges a lelke, mert képes a kötődésre és a szeretetre. Megtanul a folyamat révén elengedni, ami kimondhatatlanul fontos az életben.
forrás:www.sikeres-gyermek.hu