ka – 2014.07.10.
Nagy-Szakál Dorottya Houstonban él, gyermekorvos, szakterülete a gasztroenterológia, így ideje nagy részét a gyógyítás mellett a kutatás tölti ki. Munka után viszont leteszi a fehér köpenyt és előkerül a futócipő. „Két év alatt kétszer futottam le a houstoni maratont. Háromszor indultam az austini félmaratonon, majd újabb huszonegy kilométerek következtek San Francisco-ban és Long Beach-en (Los Angeles-ben) is. Mostanra rutinszerűvé vált, hogy úgy választok nyaralásra helyszínt, hogy egy futóverseny mindenképp legyen a közelben”. Interjúnk egy tiszteletbeli ironladyvel.
–Kezdjük az elején: kisgyerekként is tudtad, hogy orvos szeretnél lenni vagy csak később sodort az orvostudomány felé az élet?
– Már igen fiatalon tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, így viszonylag korán megfogalmazódott bennem, hogy gyerekgyógyász leszek. Az emberi test csodái mindig is érdekeltek, lenyűgöztek. Nagyon szeretem a kórházi légkört, jó a betegekkel lenni, gyógyítani, segíteni valami olyanban, ami talán a legfontosabb az emberek számára; egészségesnek maradni. Szerencsére imádok tanulni is, így az egyetemet és a további képzéseimet is mind sikerrel vettem.
– Ritka, hogy valaki „szereti a kórházi légkört”…
– Pedig így van. A házi gyerekorvosom, Dr. Kádár Ferenc fantasztikus ember és orvos, egyszerűen rajongtam érte és örömmel jártam hozzá. Eleinte persze tartottam tőle, anyukám sokat mesélt arról, hogy babaként, majd kisgyerekként mennyire féltem az orvosoktól, elbújtam, üvöltöttem… például csak úgy tudtak megmérni, ha anyuval együtt álltunk a mérlegre, így érthető, hogy anyukám a mai napig alig tudja elhinni, hogy mégis doktornéni lettem. Később aztán, fiatal felnőttként már nagyon szerettem a rendelőbe járni és az egyetemi évek alatt is tetszett az összes gyakorlatunk. Hála az égnek, egészséges voltam mindig, kórházban egyáltalán nem voltam és az első vérvételemre is csak tizenhét évesen kellett elmennem.
– Egyetemi évek, gyakorlatok… mi történt később?
– Már a képzés alatt is végeztem gyakornoki és kutatói munkát, miután pedig lediplomáztam a Semmelweis Doktori Iskolába kezdtem el járni. Később a budapesti I. számú Gyermekklinikán alaposabban is tanulmányoztam a gyermek gasztroenterológia területét, ahol nagyon megszerettem azt, amit csinálok. Rájöttem, hogy a gyerekgyógyászat az igazán nekem való hivatás. Nagyon szeretek és könnyen ki is tudok alakítani kapcsolatot a „kis betegeimmel”, fantasztikus érzés segíteni nekik és családjuknak a legnehezebb helyzetekben. A munka szépségét egyébként leginkább az adja, hogy nemcsak a kicsiket, hanem a szülőket is „gyógyítja” az ember.
– Hogyan jutottál el egészen Houstonig?…
– Hatalmas lehetőség volt, amikor megkerestek egy ottani álláslehetőséggel, szinte el se hittem, hogy esélyem lehet a világ egyik legnagyobb egészségügyi központjában dolgozni. A Baylor College of Medicine és a Texas Children’s Hopsital gyermek gasztroenterológia részlegére kerestek kutatóorvost. Szerencsés és nagyon hálás is vagyok, amiért a magyar származású Richard Kellermayer-t kaptam mentoromnak, nagyon sokat tanulhattam és tanulok tőle a mai napig.
– Pontosan miből áll a kinti munkád?
– Eleinte főleg alapkutatásokban dolgoztam: a gasztroenterológián belül a gyulladásos betegségek kórfolyamatának vizsgálatát végeztem, később genetikai háttérvizsgálatokban vettem részt, ahol kiemelten a bélbaktériumok betegségekre való hatásait kutattam. Fantasztikus érzés volt két év után eljutni arra a pontra, hogy alapkutatásunk értelmet nyert és már a betegek kezelésében is alkalmazni lehetett. Ennek köszönhető, hogy tagja és fő koordinátora vagyok egy első fázisú klinikai kutatásnak, ahol baktérium terápiát alkalmazunk (fekális transzplantációt, azaz egy új eljárás keretében béltartalom-átültetést) gyulladásos bélbetegségekeknél. Ez a kezelés a világon egyedülálló, így nagyon izgatottan várjuk az eredményeket.
– Sokan álmodnak – szakmától függetlenül – külföldi karrierről. Milyen élete van egy 29 éves magyar nőnek a világ másik felén, orvosként?
– Houston a világ egyik legszínesebb városa, ami a betegpopulációban is megmutatkozik. A Texas Children’s Hospital összetétele a legváltozatosabbak közé tartozik, napi szinten látunk el ritka, érdekes és nem mindennapi eseteket. Nagyon izgalmas kapcsolatot kialakítani olyan páciensekkel, akik teljesen különböző háttérrel érkeznek hozzánk. Legyen szó egy texasi farmer családról, egy asztronauta apukáról, egy általános értelemben vett amerikai családról vagy egy örökbefogadott mexikói kislányról, a feladatunk ugyanaz: gyógyítani. Bátran kijelenthetem: Amerikában az egészségügyben dolgozni fantasztikus. Minden sokkal fejlettebb, mint Magyarországon, nagyon sok pénze van az intézményeknek, így a lehetőségek is sokkal átfogóbbak. Houstonban azonban még így is kiemelkedő, ugyanis az egészségügyi központ a világ minden tájáról a legnevesebb szakembereket vonzza, így esélyt kapunk a közös munkára és akár minden nap olyan előadásokon vehetünk részt, ahol világmegváltó ötleteket osztanak meg velünk.
– Van pénz, rengeteg a lehetőség, más, nyitottabb világban élsz, itthonról ezt lassan már elképzelni is nehéz.Mégis… Nem hiányzik Magyarország?
– A legrosszabb a távolság, ami az otthonom és köztem van. Egész életemben úgy neveltek, hogy a család a legfontosabb. Nagyon nehéz volt egyedül elindulni otthonról és helytállni a világ másik végen. Természetesen hiányzik a családom: a szüleim és a nővérem. Mindenben támogatnak, tudják, hogy jelenlegi helyzetemben nagyon sokat tanulhatok és fejlődhetek itt és nagyon bíznak benne, hogy majd visszatérek Magyarországra és kamatoztatom az itt megszerzett tudást. Akkor pedig újra együtt lesz a család. Persze itt Houstonban a barátaim sokat segítenek, hogy az itt töltött időm így is izgalmasan teljen. A város sokszínűsége pedig fantasztikus, az ismerőseim a világ különböző pontjairól kerülnek ki, nagyon változatos ez a kultúra. A hozzám legközelebb állók indaiak, pakisztánok, arabok, dél-amerikaik, de sok európiai is van köztük. Nagyon tetszik, hogy részese lehetek az ő teljesen eltérő életüknek is. Rengeteget tanulok elfogadásról, toleranciáról is.
– Ahogy elmesélted a kinti életed, úgy tűnik a kutatás és gyógyítás minden idődet kitölti. Pedig komolyan sportolsz, maratonista vagy…
– Világ életemben versenyszerűen sportoltam, amiből rengeteget lehet tanulni és az ember nemcsak egészséges lesz, a személyisége és jelleme is fejlődik. A sport kitartásra, akaraterőre tanít. Magyarországon eleinte versenyszerűen úsztam, majd korfballoztam. Amikor Amerikába érkeztem, valóban minden percemet a munka töltötte ki, szinte alig maradt időm edzeni. Olyasmit akartam csinálni, amibe bárhol bármikor belefoghatok, ha épp van egy kis időm. Így jött a futás, ami nem jár időbeli kötöttségekkel: csak felveszem a futócipőmet és irány a horizont.
– Akaratlanul is meg kell kérdeznem, te amúgy szeretsz futni?
– Sosem gondoltam volna, hogy megszeretem. Ki szeret futni?! Nehéz, fárasztó, fájdalmas, unalmas… Aztán egyszer a barátaimmal beneveztünk az első öt kilométeres futóversenyünkre, amihez persze ingyen Houston Rockets kosárlabdameccs is járt. Lefutottuk és annyira jól esett a verseny előtti izgalom, a koránkelés és maga a futás is, hogy rá egy hónapra beneveztem az első félmaratonomra. Elkezdtem edzeni és megdöbbentő volt, mennyire beleszerettem a futásba, a legjobb sport! … teljesen magam vagyok, kint a természetben, friss levegőn és nincs más dolgom, csak futni. Talán éppen a monotónia adja meg a dolog varázsát. Végül annyira magabiztosnak és edzettnek éreztem magam, hogy azon a nyáron beneveztem a houstoni maratonra.
– Azt mondják, ha az embert a futás és a futóversenyek szelleme megfertőzi, onnantól nincs megállás. Beszélhetünk függőségről az esetedben?
– Abszolút. Két év alatt kétszer futottam le a houstoni maratont. Háromszor indultam az austini félmaratonon, majd újabb huszonegy kilométerek következtek San Francisco-ban és Long Beach-en (Los Angeles-ben) is. Mostanra rutinszerűvé vált, hogy úgy választok nyaralásra helyszínt, hogy egy futóverseny mindenképp legyen a közelben. A szakmai konferenciákra is mindig elviszem a futócipőmet és igyekszem adott várost futva is megismerni. Szuper érzés egy közösséghez tartozni, jó érzés, amikor kora reggel vagy késő este a futó útvonalakon futok és mindenki rám mosolyog, integet, köszön. Mindeközben csodalatos helyekre jutok el és nem utolsó sorban pihenek – agyban.
– Ez életmód vagy hobbi, szenvedély?
– A kettőt nehezen tudnám elválasztani. Jelenleg eljutottam arra a szintre, hogy minden hétvégén lefutok egy félmaratonnak megfelelő távot, valamint heti kétszer egy rövidebb, öt-tíz kilométeres kört. Nagyon szeretek kimenni a szabadba, futni, feltöltődni, zenét hallgatni, teljesen kikapcsolni az agyam. Nem tagadom, mára életvitelszerűvé vált ez az egész. Oda kell figyelnem, hogyan étkezem, mennyi folyadékot iszom, mikor fekszem le aludni. Nem teherként tekintek az edzésre, egyszerűen imádom és minden szabad percet megragadok, hogy fussak vagy egyéb edzést végezzek. Számomra ez jelenti a szabadidős kikapcsolódást. Televíziót például egyáltalán nem nézek, arra nincs időm.
– Mi motivált az elején és mi motivál most?
– Számomra mindig kell egy verseny, amire tudok edzeni, ami a célt jelenti. Versenyző típusú személyiség vagyok, a versenyek motiválnak. Mindig elég magasra teszem magamnak a mércét, de végül a kemény munka és a sok szeretet és támogatás, amit a családomtól és barátaimtól kapok, eljuttat a célegyenesbe. A barátaimmal együtt szoktam futni, edzeni, egymást inspiráljuk, szeretünk együtt sportolni. Két lefutott maraton után nem én lennék, ha nem lenne újabb álmom: az új kihívás a triatlon. Reményeim szerint nem sokára Kemah-ban (Texas) teljesítem életem első olimpiai távú triatlon versenyét (1,5 km úszás, 40 km kerékpár és 10 km futás – a szerk.), amivel újabb lépést teszek a titkos, nagy álmom, az ironman felé.
– Olyan mintha két teljes ember életét élnéd, egyszerre. Napközben doktornéni, este és hétvégén kőkemény aszfaltkoptató. Bónuszként mindig mosolyogsz…
– Amikor megkérdezi valaki, hogy mi a hobbim, mindig azt válaszolom, hogy a maratonfutás és a triatlon, ám ezt az emberek nem mindig értik. A reakcióik viszont büszkeséggel töltenek el, jól esik, ha azt mondják, hogy őrült vagyok, mert simán felkelek vasárnap hajnalban, hogy lefussak húsz-harminc kilométert, majd utána körbeússzam a tavat. Ami különösképpen jót tesz a lelkemnek, hogy ezek az emberek kivétel nélkül mindig hozzáteszik, hogy „és ennyi futás után is állandóan mosolyogsz!” Hát igen.. Miért ne tenném?
[facebook_like_button]
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Nekem a művészet a legegyszerűbb és legizgalmasabb út
Kleininiger Lilla csodálatos színvilága
Nyomozás, rezső, kalózhajó – Bemutatkozik a krimiestel
