Kategória: Történetek az útról

Megkóstoltam mindegyiket,de valahogy egyik sem ízlett. Rég vártam, hogy  megérkezzek a világ leghatalmasabb piacára, bár mielőtt útra keltem, Apa óva intett ettől a helytől. Azt mondta sok itt a rossz ember és nagyon nagy a tömeg, elkallódhatok.

Most mégis idekeveredtem, hiszen az volt a célom, hogy mindent megkóstolok. A hatalmas piactér zsúfolásig tele volt. Mindenféle népek képviseltették magukat, ki ki a maga különlegességeivel. A fűszerek illata elbódított, a kávébab melegbarna színe, a millió tengeri hal üveges tekintete, az élőállatok hangarzenálja, a drágakövek csillogása és a megannyi színes kelme ámulatba ejtett. A hatalmas embertömeg hömpölygött a sorok között, mindenki magának akart mindent. Lökdösődtek, marakodtak, kiabáltak általam nem ismert, idegen nyelveken.

Engem is magával sodort a kapzsiság, mindent akartam egyszerre, csak magamnak. Azt gondoltam, ha az összes ízt, ami a világon létezik megismerem, akkor megtalálom azt, amit keresek, hiszen létezik az az egy, az a tökéletes, ami semmihez sem foghatós ami csupán nekem különleges s ez által tökéletes egyben, s amit felismerek majd abban a pillanatban, ahogy megízleltem. Végigjártam hát az összes bódét, kofákkal alkudoztam, lökdösődni kezdtem, eggyé váltam a tömeggel s mégis csalódott voltam, nem kaptam meg amiért jöttem. Pedig Apa azt mondta még nagyon régen, hogy ezen a piacon minden ízt megkóstolhatok ami a világon létezik.

A törökök édessége túl édes volt, az indiai fűszerektől a homlokom verejtékezett, a japánok halainak nem éreztem az ízét, a gyógyfüvek nem gyógyították sebeimet. Százszor elképzeltem, de a a valóságban más volt mint a gondolataimban.. Amikor a tömeg kiköpött, arra eszméltem, Apának igaza volt. Elkallódtam. Ahogy kiléptem a boltív alól, elém tárult a hatalmas sivatag és a végeláthatatlan homokdűnék. Tovább kellett hát mennem, a tökéletlenség ízével a számban, és a reménnyel a szívemben, hogy egyszer hazajutok. Az Emberre gondoltam, aki nem látja a csillagokat. Mindig ő járt a fejemben. Aznap éjjel, én sem láttam semmit.

A könyv első fejezetét itt olvashatjátok.

[facebook_like_button]

Egyik reggel felkeltem és biztosan tudtam, ma fogom megtalálni. Minden nap elindultam a keresésére, de mind hiába, nem találtam az ajtót.

Barangoltam magas hegyek között, megmásztam a legmagasabb hágókat, küzdöttem makacs, félelmetes viharral, vándoroltam a tikkasztó hőségben. Megízleltem patakok édes vízét, éjszakánként pedig az eget kémleltem szüntelen.

Régi történeteken merengtem ilyenkor s eszembe jutott az Ember, aki nem látja a csillagokat. Még Anyukám mesélt róla, arról, aki nem beszél sokat és akivel csak akkor találkozhatok, ha elérkezett az ideje.

Mikor vártam, nem jött. Aztán mikor már fáradt és kimerült voltam, láttam, hogy ott ül a domboldalon és az eget kémleli. Tudtam, addig nem mehetek tovább, amíg meg nem mutatom neki, milyen káprázatos a csillagok fénye, hisz hogyan engedhetném útjára úgy, hogy nem adok a kezébe lámpást. Kértem hogy nézzen fel az égboltra nem hittem el, hogy nem látja azt amit én. Nem volt vak, csak nem akarta észrevenni azt ami a szeme elé tárult.

Én viszont nem adtam fel. Elmeséltem neki a csillagok történetét, körberajzoltam ujjával a nagy medvét és a büszke nyilast. Ültünk a domboldalon és millió fénypont szikrázott körülöttünk. Ő nem látta, de én csak meséltem a Holdról, a bolygókról, a hullócsillagokról hosszú éjszakákon át. Szentül hittem, hogy képes vagyok felnyitni a szemét olyan csodákra, amiket én látok.

Majd a harmadik nap reggelén felébredtem és már nem ült mellettem. Elszomorodtam, hiszen egy életnyi időt azzal töltöttem, hogy megmutassam neki, hogyan láthat a sötétben. Nem tudom, hogy most hol van, hogy segít e neki valaki. Aggodalommal töltötte el szívemet ez a gondolat, és már nem érdekelt, hogy megtalálom e az ajtót. Pedig azt hiszem, együtt ültünk a küszöbén.

Így hát elindultam őt megkeresni, hogy biztos legyek benne, nem tévedt el az éjszakában. Felálltam a küszöbről, leporoltam a ruhámat, és nem nyomasztott már a gondolat, hogy hol az a kapu amin be kell lépnem. Sokkal fontosabb dolgom volt: meg kellett keresnem az Embert, aki nem látja a csillagokat.