Nekem a művészet a legegyszerűbb és legizgalmasabb út

zd / jzs – 2014.07.03.

Kleininiger Lilla ékszerdobozokat készít a „macisajt” kerek papírtartójából. Az eredeti csomagolásra nemhogy nem lehet ráismerni, de a dobozoknak még a textúrája is megváltozik. Lilla szerint minden az önkifejezésről és a kibontakozásról szól és az alkotói folyamatokról – amikor az ember visszatalál önmagához. Anyagi és üzleti ügyekben pedig nem gondolkodik, inkább a szép dolgokat keresi az életben. A hét beszélgetése.

– Mikor kezdtél érdeklődni a művészetek iránt?

– Tipikus művész lélek vagyok, így az óvodában is leginkább a rajzolás kötött le, általánosban pedig már versenyeken indultam. Viszonylag hamar rájöttem, hogy a művészet, mint olyan, egyfajta „útlevél” az életben és az igazság az, hogy nem is nagyon volt más eszközöm az önkifejezésre. Rájöttem, hogy a rajzolás egy külön világba visz, így ki tudok bújni a valóságból és a kötelezettségek alól. Amit természetesen nagyon élveztem.

– A művészi pályád elég sokszínű, rengeteg dologba belekóstoltál, amíg eljutottál oda, amit most csinálsz. Mik voltak azok az állomások, ahol ki tudott bontakozni a tehetséged?

– Először festéssel kezdtem, amivel nagyon sokáig foglalkoztam. Ez később odáig fejlődött, hogy két évet sikerült elvégeznem festő szakon az Ars Hungaricában (kulturális, művészeti és oktatási alapítvány – a szerk.), aztán szintén két évig animációval foglalkoztam, ahol akvarell filmeket készítettem. Utóbbi „kiváló” befektetés, mivel hét-nyolchónapnyi munkával nagyjából egyetlen kétperces kisfilmet lehet összedobni. Nagyon aprólékos munka.

– Úgy tervezted ekkor, hogy megtalálod a saját eszközöd – ha lehet így mondani – és csak abból élsz, vagy inkább szerzel egy polgári végzettséget, és a művészi vonal csak hobbi marad?

– Nincs „becsületes civil foglalkozásom”, próbálok mindenáron a vizuális művészeten belül mozogni. Például van, hogy stylist- asszisztensként dolgozom, de vágtam már filmet, oktattam gyerekeket szabadon alkotni és voltam szörfoktató is.

– Hogy jött a szörf?

– Mindig imádtam nézni, ahogy a hullámlovasok száguldoznak a víz tetején, és ugyanezt éreztem a siklóernyőzéssel kapcsolatban is. Tetszett, hogy akik ezt csinálják, azok lentről színes pöttyöknek látszanak az égen és irigyeltem őket, hogy ennyire magasra repülhetnek. Később épp Nagykovácsi utcáin tekeregtem biciklivel és egyszercsak elhatároztam, hogy most azonnal valamelyiket elkezdem megtanulni. Először a szörföt választottam, mert a vizet egész életemben imádtam és otthonosan mozogtam benne. Már akkor bejött az életembe az újrahasznosítási őrület is, mivel szörf dobozok kartonjait vagdostuk szét nyaranta, hogy képeslapokat csinálhassunk belőle. Jelenleg pedig vízi shiatsut is tartok, ami egy alternatív mozgásterápia egészséges és sérült emberek számára.

– Ha elsétálunk a Lánchíd utcai design shopba, megtaláljuk a te munkáidat is, amik gyönyörű, kézzel festett ékszerdobozok – vagyis, ki-mire használja. Honnan jött az ötlet?

– Állandóan vannak ötleteim. Most például a pizzás dobozokat gyűjtöm és tudom, ha majd lesz egy kis időm, valamit fogok belőle kreálni. Igazából ez úgy néz ki, hogy eszembe jut valami és abban a pillanatban az a tökéletes gondolat. Bekerülök egy információ-áradatba és azt remélem, hogy amit kitalálok, az előttem senkinek nem jutott még eszébe. Olyan, mintha időnként megnyílna az égen egy kapu, amiből lecsúszdáznak az ötletek és aki nyitott rá, az megkapja és megcsinálhatja. Szóval így jön az ihlet. Először persze rengeteget kísérletezek az anyaggal, a formákkal – ahogy a macis-dobozokkal is – aztán eljutok egy végső állapotig, amivel egy ideig elégedett is leszek. A dobozkáknál végtelen sok lehetőséget látok még.

– Hogy zajlik az elkészítési folyamat? Például induljunk ki abból, hogy vacsoránál elfogy belőle a sajt. Mi történik ez után?

– Borzasztóan aprólékos munka. Először leszedegetem róla a fölösleges rétegeket, ami azért fontos, hogy szép alap kerüljön rá. …Aztán ki kell találnom, hogy milyen színű legyen. Ez függhet különböző más munkáimtól, az évszaktól, vagy az éppen aktuális hangulatomtól. Például amikor sokat vagyok víz közelben, akkor nyilván a kék a domináns szín. Aztán keresek a montázsokhoz papírokat, anyagokat, formákat és kivágom őket, majd ragasztok, és a végén az egészet lelakkozom. Amikor mindezzel készen vagyok, készen lesz a kis doboz is.

– Hol lehet őket megvenni?

– Lehet tőlem rendelni a Soleil Design Facebook oldalán, a Lánchíd 17 nevű boltban, a MÜSZIBEN és a Szimpla Design boltokban. Hamarosan pedig elkészül a hivatalos honlapom, és ott is elérhető leszek.

– Hogy látod, önmagában a művészetből, művészi tevékenységből meg lehet élni?

– Ha ez lenne az egyetlen pénzkereseti forrásom, akkor valószínűleg nem jönnék ki a pénzből havonta. Persze nem ártana egy olyan emberrel együtt dolgoznom, aki irányt mutat, hogy hol és hogyan hirdessem magam és a munkáimat. Valószínűleg akkor több hasznom is lenne belőle. Úgy gondolom bármiből lehet pénzt csinálni, de nekem valahogy a fókuszom lecsúszik erről. Nem anyagi dolgokban vagy üzletben gondolkodom elsősorban, inkább a szép dolgokat keresem az életben.

– Vannak vásárok vagy kiállítások, ahol meg tudsz jelenni alkotóként és látják a munkáidat?

– Rendeszeresen vannak kiállítások és design-vásárok, ahol nagyon sok emberhez eljut, amit csinálok. Ilyenkor személyesen is beszélgethetek a vevőkkel, megrendelőkkel. A sikeresség pedig mindig mástól függ. Előfordul, hogy egy-egy dobozt vesznek csak meg, de volt olyan is, hogy egy külföldi lány megvette az összes kiállított árumat, annyira tetszettek neki.

– Volt olyan kiállításod, ami valamiért különlegesen kedves emlék maradt?

– Mindegyiket szerettem, annak ellenére, hogy nem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget. Ez alól talán egy kivétel van, az a nap, amikor a Margit-szigeten a Víztoronyban állították ki a munkáimat. Régen egyébként csináltam lakás kiállításokat is, amikor a saját lakásom volt a „galéria” és meghívtam a barátaimat, ismerőseimet – na ez óriási élmény volt. Persze akkor még olyan lakásban laktam, aminek a padlóját össze lehetett festékezni.

– Arról már beszéltél, hogy gyerekkorodban mit jelentett a művészet. Mi a helyzet most?

– Sokminden nem változott. Csak így, alkotói folyamatokban találok vissza magamhoz. Fontos, hogy tudjak néha egyedül lenni, kitalálni és elkészíteni dolgokat, de a leglényegesebb, hogy mindig legyen végeredmény is. Kicsit olyan, mintha meditálnék ilyenkor. Szeretem, ahogy visz magával a „flow”. Ebben pedig semmi különleges nincs, hiszen valaki ugyanezt a táncban éli meg, vagy az írásban, fotózásban – én a képzőművészetben. Nekem ez a legegyszerűbb és legizgalmasabb út.

– Milyen amikor visz magával a „flow”?

– Nehéz megfogalmazni. Minden ember életében vannak különleges pillanatok, amikor minden tökéletesen a helyére kerül. Ennek olyan ereje van – függetlenül attól, hogy ez a műveimen átjön vagy sem -, hogy úgy érzem, akkor és ott annál jobb dolgot nem is tehetnék, és amit a helyére teszek, annak tényleg ott van a helye. Aki művészettel foglalkozhat, annak ez az érzés a világon a legnagyobb ajándék. Persze bárki, bármikor megtapasztalhat ilyesmit. Szerintem az egész önmagunk kibontakoztatásáról szól.