Egyik reggel felkeltem és biztosan tudtam, ma fogom megtalálni. Minden nap elindultam a keresésére, de mind hiába, nem találtam az ajtót.
Barangoltam magas hegyek között, megmásztam a legmagasabb hágókat, küzdöttem makacs, félelmetes viharral, vándoroltam a tikkasztó hőségben. Megízleltem patakok édes vízét, éjszakánként pedig az eget kémleltem szüntelen.
Régi történeteken merengtem ilyenkor s eszembe jutott az Ember, aki nem látja a csillagokat. Még Anyukám mesélt róla, arról, aki nem beszél sokat és akivel csak akkor találkozhatok, ha elérkezett az ideje.
Mikor vártam, nem jött. Aztán mikor már fáradt és kimerült voltam, láttam, hogy ott ül a domboldalon és az eget kémleli. Tudtam, addig nem mehetek tovább, amíg meg nem mutatom neki, milyen káprázatos a csillagok fénye, hisz hogyan engedhetném útjára úgy, hogy nem adok a kezébe lámpást. Kértem hogy nézzen fel az égboltra nem hittem el, hogy nem látja azt amit én. Nem volt vak, csak nem akarta észrevenni azt ami a szeme elé tárult.
Én viszont nem adtam fel. Elmeséltem neki a csillagok történetét, körberajzoltam ujjával a nagy medvét és a büszke nyilast. Ültünk a domboldalon és millió fénypont szikrázott körülöttünk. Ő nem látta, de én csak meséltem a Holdról, a bolygókról, a hullócsillagokról hosszú éjszakákon át. Szentül hittem, hogy képes vagyok felnyitni a szemét olyan csodákra, amiket én látok.
Majd a harmadik nap reggelén felébredtem és már nem ült mellettem. Elszomorodtam, hiszen egy életnyi időt azzal töltöttem, hogy megmutassam neki, hogyan láthat a sötétben. Nem tudom, hogy most hol van, hogy segít e neki valaki. Aggodalommal töltötte el szívemet ez a gondolat, és már nem érdekelt, hogy megtalálom e az ajtót. Pedig azt hiszem, együtt ültünk a küszöbén.
Így hát elindultam őt megkeresni, hogy biztos legyek benne, nem tévedt el az éjszakában. Felálltam a küszöbről, leporoltam a ruhámat, és nem nyomasztott már a gondolat, hogy hol az a kapu amin be kell lépnem. Sokkal fontosabb dolgom volt: meg kellett keresnem az Embert, aki nem látja a csillagokat.